A Magyar Hírlap remek sorozatának folytatása – Szívós Istvánnal.

Akár aranykornak is nevezhetnénk azt a tíz évet, amelyet Szívós István a Ferencváros élén töltött, hiszen bajnoki címek sorát nyerték a klub csapatai, mégsem a Bajnokok Ligája-menetelésre emlékszik az emberek egy része, hanem még mindig az UEFA-tól érkezett pénzt számolgatja. Illetve keresi az eltűntnek tudott félmilliárdot. Szívós doktor pedig húzza a rossz fogakat, meg visszatért a vízipólóhoz, s azt mondja, élete egyik legnagyobb időszaka volt a Fradi-elnökség.

– Vecsés–Fradi rangadó a Népstadionban. Gondolta volna, hogy a Bőccsel és a Baktalórántházával meccsel majd az a csapat, amely nem is olyan régen az Ajaxot és a Realt fogadta?
– Ugyan, ezt ki gondolhatta volna? Mondhatnám azt, hogy ezért is szép a foci, mármint az örök kiszámíthatatlansága miatt, de a Ferencváros esetében ennél kicsit többről van szó. Röviden, talán a dolgok szerencsétlen összjátékáról.

– Na, ez mit jelent? Rossz vezetők, tehetségtelen játékosok, furcsa rendszerváltás, no meg nyomják a Fradit?
– Ez mind-mind benne van.

– Egyesek szerint minden bajok forrása a Szívós-időszak, amikor a BL-szereplésért kapott félmilliárd forint, finoman szólva, elolvadt a klub kasszájában.
– Az nem olvadt el, azt feléltük.

– Hogyan? Mindenki jól élt a klub körül, az elnök szivart, zsebpénzt és mentolos cukorkát osztogatott, még a pályamunkást is taxi vitte-hozta?
– Egyszerűen mi mindent kifizettünk. APEH-et, tébét, mindent, mindent. Olyan idők jártak, hogy a többi klub meg mindennel tartozott, s nekik végül elengedték a tartozásukat. Nekünk viszont nem utaltak vissza egy fillért sem. De hallott-e rólunk olyat, hogy a játékosok nem kapták meg a fizetésüket, vagy hogy sorban állnak nálunk a hitelezők?

– Nem, ilyesmi tényleg nem volt.
– Na ugye! Fizettünk tisztességesen, még néha a szurkolóink után is. Büntetést az UEFA kasszájába. Közben megroggyant a főszponzorunk, a Kordax, és helyette nem jött más. Ráadásul meg, egyszerűen túlgyőztük magunkat. A győzelem meg hoz ugyan pénzt, de ugyanakkor visz is, vagyis ki kell fizetni a prémiumokat. Mondták is a barátaim: ha közepesek lettek volna az eredmények, még mindig te lennél az elnök.

– Lehet, hogy igazuk van.
– Az elnöki pénzszórásról meg csak annyit: mindennap délben jegyre ettem a lebbencslevest meg a mákos tésztát az étteremben.

– De abban mégiscsak lehet valami, hogy Szívós doktor nem tudta túltenni magát a szocialista nagyegyesület ideáján. Minden szakosztályt védett, holott már látni lehetett, tizenöt sportágat nem tud eltartani még a legkiválóbb klub sem.
– Ez valószínűleg igaz, ugyanakkor nagyon is jól tudtam, hogy futball nélkül nincs Fradi. Nekem minden szakosztály egyformán kedves volt, mint egy apának a gyerekei, arról nem is beszélve, hogy mindenki pénzt kért a saját sportágának, senki sem akarta elfogadni a gondolatot, hogy a futballisták által keresett summa maradjon náluk.

– Hát nem is maradt. Utólag hogyan látja? Nem lett volna valóban szerencsésebb a BL-pénzt csakis a futballra költeni?
– Teljesen mindegy, hogy most mit gondolok, bár meglehet, tényleg szerencsésebb lett volna. De mit tegyek, ha nem bírom a középszert. És ez tetszett a közönségnek is, mert akárhova ment, hokira, kosárlabdára, kézire vagy focira, a Fradi nyert, nyert és nyert. A női kosárlabdát is úgy vettük át Újvárival, Béressel és Károlyival, hogy elsőre kupát, a második évben már bajnokságot is nyertünk. Mondhatom, leraktuk a későbbi nagy PVSK alapjait. Kinyitottam az újságot, s azt láttam, hogy itt is nyertünk, ott is nyertünk. Most meg azt olvasom, Angliából nem jönnek ide a játékosok, mert a magyar futball nem vonzó, nem lehet keresni.

– Hát lehet?
– Nem tudom, bár aligha fizetnek többet, mint a mi időnkben. Igaz, mi a minőségért fizettünk. Meg lehet nézni, hogy az akkori csapatból ki mindenki jutott el külföldre. Lisztes, Albert, Kuznyecov, Lipcsei, Nyilas, Hajdu, Keller, és még sorolhatnám. Azt írják, hogy most játékosok születésnapra, zsúrra kölcsönözhetők. Gondolja meg: Lipcsei lízingelhető tortaszeletelésre. Hát hova jutottunk! Hiszen arról még nem hallottam, hogy Raúl vagy Ronaldinho Kovács néni cekkerét hazaviszi az Óbudai piacról.

– Ma ez van. Abból élnek a csapatok, amiből tudnak.
– Talán a játékból, a futballból kellene. A nagy tervek, a fogadkozás és “stadionforgatás” közben elveszni látszik a lényeg.

– Akkor is voltak magyarázatok, tervek, Dicobe-üzlet és hasonlók, az az időszak sem csupán a futballról szólt.
– Az természetes, de most állandóan a mellékesről beszélünk, beszélnek. Igen, tárgyaltunk mindenkivel, a Dicobe-bal is, elvégre a Kordax kiszállt. Támadtak is érte rendesen, hogy Szívós külföldi kézre akarja adni a nemzeti kincset. Igen, elismerem: adtam volna, tanultuk a kapitalizmust, s akárhova néztem, tekére, kosárra, kerékpárra, birkózásra vagy focira, mindenütt csak a Fradit láttam. Én a vacsorákon a Real- vagy az Ajax-elnökkel nemcsak a rántott húst ettem, próbáltam tanulni is, majd adaptálni a tanultakat.

– Ne haragudjon, de ebből nem sok látszott. Legfeljebb az, és erre is sokan emlékeznek: annyi benzinpénzt fizettek ki a klubnál, hogy abból többször is körbe lehetett volna autózni a földet. Ez még a nevezetes Csúcs-jelentésben is benne volt.
– Akkor az egész ország igen sokat “utazott”, hogy úgy mondjam, hiszen a benzinpénz után nem kellett adót és tébét fizetni. Jól járt, aki kapta, jól járt, aki adta. Elismerem, nem a legerkölcsösebb megoldás volt, de az ország (akkor) így működött. Azóta többször is találkoztam Csúcs Lászlóval, s ő is mondta, mindenkit fel lehet jelenteni, csakhogy a Fradiban nem volt ügy. Hangzatos volt ugyan Torgyán doktor kijelentése, hogy ő átveszi a klubot, és rendet tesz, azóta nyilván ő is másként látja.

– Tényleg emlékezetes Torgyán József “vendégfellépése”, hiszen a pártelnök-miniszterről hirtelen kiderült, van fehér öltönye és zöld inge, hozzá persze fehér nyakkendő, ráadásul Fradi-szívvel jött a világra, többször szinte ott aludt a Fradi-pálya kezdőkörében.
– Igen, a klub centenáriumán szépen kitüntették egymást, pedig még csak három hónapja voltak ott, s közben nem hívtak meg három olyan korábbi elnököt az ünnepségre, Harótot, Hargitait és engem, akik pedig korábban is láttak már jó néhány Fradi-meccset. Szerettem volna méltóképpen búcsúzni tíz év után, hát nem adatott meg. Leadtam a kulcsaimat, a kocsiét is. Opel volt, azt mondták, luxus, meg azt is hallottam, hogy ingyen etettek, öltöztettek. A piacon meg ma is azt mondják: bezzeg a maga idejében, Szívós úr.

– Emlékszem, azért is támadták, hogy álláshalmozó, csak fél kézzel elnök, a másikkal gyógyít meg tanít.
– Fél kézzel, de teljes szívvel! Ha kellett, tíz, tizenöt órát a dolgoztam. De ma Rieb elnök nem így van? Ő közben kereskedő, s úgy tudom, sikeres is.

– Ma is úgy gondolja, hogy ilyen szinten is lehet a kettőt együtt csinálni?
– Tartom. De csak akkor, ha az embernek megfelelő munkatársai vannak.

– És az önéi azok voltak?
– Lassan-lassan éreztem, hogy a folytatáshoz már kevés vagyok. Újítani kell, s el is küldtünk vagy tíz embert, KISZ-titkárt, útlevélosztály-vezetőt, ilyeneket. Gondolom, az elküldöttek azóta is utálnak. Ugyanakkor már voltak új emberek, elsősorban gazdasági szakértők, akik felsorakoztak volna mellettem. A Dicobe-tárgyalásokba is bevontam őket.

– Nem volt szélhámosság az egész?
– Lehet, ma már nehéz megmondani. Mindenesetre sokat tárgyaltunk, ügyvédek, gazdasági emberek és sportszakértők dolgoztak nagy figyelem és mérgesnyíl-zápor közepette. Kár, hogy nem sikerült. Az utánam jövők már keverték a szakmát és a gazdaságot, ám többnyire egyikhez sem értettek. Kapkodás jött, groteszk lépések követték egymást, megesett, csak addig volt “tulajdonos” valaki, amíg kirúgta az edzőt, közben meg haldokoltak a szakosztályok. És ma, ma ki viszi a szakmát? Ül egy ember a kispadon, sportszár, gatya, mez, minden, állítólag ő az edző. Várom, mikor cseréli be egyszer magát. Mégis jó a sajtója, bár az is igaz, már nem igazán téma a Fradi.

– Valóban, mintha már nem lenne annyi indulat körülötte, bár az is igaz, hogy a felháborodás felső foka a közöny.
– Így van. Ez a Fradi már nem az a Fradi, az az évszázados. Nem. Érzi ezt a közönség is, már nem kell tízmilliókat fizetni a szurkolók miatt, nem kell, úgymond, fékezni az indulatokat.

– Tényleg már alig-alig “rosszalkodnak” a fradisták.
– Ezzel egy gond tehát kipipálva. Régen: ha jó a foci, jó elnök vagy. Ma: senkit nem érdekel, ki az MLSZ vagy a Fradi elnöke; a közöny megöli a sportot. Már nem kell megfékezni az indulatokat, mert nincsenek.

– Bár valamit már beszéltünk róla, de konkrétan is érdekelne: mit gondol, hogyan él ön a szurkolók emlékezetében? Sikeres, olimpiai bajnok pólós és nagy elnök, vagy pedig az, aki játékosként “elárulta” a Fradit, mert az OSC-be igazolt, vezetőként pedig nála indult el a csapat végső romlása?
– Talán keveredik a jó és a rossz, bár akik közelről ismernek, úgy hiszem, inkább szépeket gondolnak rólam. A pólóban két dolgot is megváltoztattam, illetve két szabályt módosítottak miattam. Amikor az egyik héten még a Fradiban pólóztam, egy hét múlva meg már egyetemistaként felvettek az OSC-be, megváltoztatták az átigazolási szabályzatot, s attól kezdve nem lehetett bajnokság közben átigazolni. Magában a vízben pedig, mivel egy ember nem tudott lefogni – hiába támadott az ellenfél, ketten is ott maradtak velem, őrködni –, ezért behozták a támadási időt. Azóta nem lehetet perceket ellabdázgatni.

– És az elnöki mérleg, az mit mutat?
– Mindent becsülettel, korrektül csináltam, teljes energiával, de hülyén. Akadtak tévedéseim, néha naiv voltam, túlontúl jóhiszemű, olyanokkal is, akik nem érdemelték ki a bizalmamat. Mégis inkább talán az a lényeg, hogy több mint húsz bajnoki címet nyertek az én időmben a klub csapatai, futballban meg ott voltunk a BL főtábláján. Hogy aztán erről ma ki mit gondol, az engem már nem igazán foglalkoztat.

– Nem lehet, hogy azok a bizonyos “tévedései” indították el a csapatot a Keleti csoport felé?
– Bár minden megeshet, de nem hiszem. Sokkal inkább az utódaim dilettantizmusa, bár ezzel sincs szándékom másokat minősíteni, még kevésbé megbántani. Így is maradhattam volna, de mindenképpen csak megalázva, arra pedig nem szolgáltam rá. Inkább békében eljöttem.

– Érdekes, hogy az emberek – már akit érdekel a Fradi – úgy tudják: Szívóst kirúgták.
– Nem, nem rúgtak ki. Lemondtam.

– Járt azóta az Üllői úton?
– Mármint a pályán?

– Igen.
– Nem voltam. Nézem a csapatot a tévében, a felüljáróról meg mindig megnézem a pályát, s a világítóoszlopok állapotából pontosan meg tudom ítélni a Fradi helyzetét.