A legendás nyolcas a Magyar Nemzetnek nyilatkozott.

Azt értem, miért nem az Üllői úton beszélgetünk, azt már kevésbé, miért az egykori Gamma-pályán. Hogyan találta meg éppen itt a törzshelyét?

A közeli lakótelepen nőttem fel, a kötődésem adott, Horváth Karcsi barátom, az egykori ferencvárosi és újpesti játékos pedig oázist varázsolt ide, a budapesti kőrengeteg közepébe. Reggel, az ébredés után ezért működésbe lépnek a pavlovi reflexek, úgyhogy indulni kell a Gamma-pályára. Törővel, Ebedli Zolival, Martos Győzővel és a többiekkel napi rendszerességgel űzzük itt a szellemi és gyakorlati sportokat, megy a zsuga, a tenisz és a lábtenisz. Bár így, ötven felett utóbbiak alól egyre gyakrabban mentjük ki magunkat azzal, hogy sajnos elfelejtettünk szerelést hozni.

Idilli környezet, tényleg kellemes itt ücsörögni. De éppenséggel ülhetne akár három csapat kispadján is: az Újpest elleni, jövő szombati rangadóra készülő Ferencvárosén, a felnőttválogatottén vagy akár az egyiptomi világbajnokságon holnap bemutatkozó U20-as csapatén.

Ezek mind fikciók. A jelen helyzetben egyre kevésbé tudom elképzelni magamat bármelyik csapat edzőjének is. Ha pedig feltétlenül okoskodni szeretnék, tíz éve szakkommentátorkodom a Sport televíziónál, úgyhogy ott ezeket a hajlamaimat is kiélhetem.

Akik egyáltalán bármiféle kritikával illetik önt, erre mondják, hogy „a Nyíl tutista”. Jogos a megjegyzés?

Tutista, én? Aki harmincöt évesen, mindenféle komoly szakmai múlt nélkül elvállaltam, hogy a Ferencváros vezetőedzője legyek?

Aztán bemutatkozásként, éppen a Megyeri úton vezette valószerűtlen, 5-0-s győzelemre a Fradit, majd az 1991/92-es szezonban örökre letűntnek hitt időket hozott vissza. A Siófok elleni meccset a felhőszakadás ellenére telt ház várta, amikor pedig a csapat bajnokságot nyert Diósgyőrben, a hármas főút menti spontán felvonulás során a fél ország a Ferencvárost és a labdarúgást éltette. Hogyan sikerült mindez? Vagy ami még fontosabb: sikerülhetne ma is?

Persze hogy sikerülhetne. Érzem a saját példámon is. Még mindig rendszeresen járunk vidékre játszani, és egészen felkavaró élmények érnek. Tavaly egy Békés megyei kis településen egy kilencvenegy éves bácsi adott két puszit, és hozzátette, most már nyugodtan meghalhat, a múlt hét végén pedig Sóskúton 900 fizető néző előtt futballoztunk. A labdarúgásnak és a Fradinak még mindig hihetetlen a varázsa, de azt se feledjük, hogy a válogatott mérkőzésére újra negyvenkétezren mentek ki a stadionba, és az egygólos vereség után is tapsolták, éltették a csapatot. Emlékszem, amikor 1985 májusában, már csoportelsőként és biztos vb-résztvevőként kikaptunk itthon 1-0-ra a hollandoktól, szitokáradat és füttykoncert közepette vonultunk le, de mára megváltozott a mérce. Az emberek ki vannak éhezve a sikerre, vagy legalábbis arra, hogy kikiabálhassák magukból az érzéseiket, ezért már a becsületes küzdelmet is díjazzák. Ráadásul mintha újra megtalálták volna a régi zászlóikat, szeretnének büszkék lenni arra, hogy magyarok. A 2004-es Európa-bajnokság idején Ibizán nyaraltam, és irigykedve néztem, amint az angol szurkolók áradata három órával a meccs előtt megindul a kocsmák felé, egy apuka nemzetiszínű babakocsit tol, a kétéves kisgyerek lábára angol mintás zoknit húznak. Arra gondoltam, de jó lenne valami hasonlót itthon is megélni, és tessék, megadatott.

Mint ahogyan annak idején önöknek is. Sőt, akkoriban a patriotizmus érzése szinte születési, de minimum otthonról hozott adottság volt, még „proletár internacionalista” sportvezetőink is rendszeresen építettek a játékosok és a szurkolók hazafias érzéseire.

Ahogy mondja. A Szovjetunió elleni, 1977-es világbajnoki selejtező előtt Tatán edzőtáboroztunk, és híre jött, hogy a meccs előtti napon legfelsőbb politikai vezetőink látogatnak el hozzánk. Azt hittük, arra kérnek vagy utasítanak majd minket, ne túlságosan erőlködjünk a nagy testvér ellen, ehelyett azt mondták: hajtsunk keményen, tegyünk meg mindent a győzelemért, hogy másnap milliók menjenek boldogan felvonulni május 1-jén. Volt annyi sütnivalójuk, hogy tudták, mire van szükségük az embereknek, és még azt is megszervezték, hogy a magyar himnusznak a szovjetek elleni mérkőzés előtt játszották le először az énekes változatát. Velünk együtt hetvenezer szurkoló hallgatta döbbenten és meghatottan, győztünk is 2-1-re. Az ilyen pillanatokért volt érdemes futballozni.

A patriotizmus mellett kimondatlanul is utalt egy régen roppant hatásos, mára azonban egészen elfeledett motivációs tényezőre: örömet akartak szerezni az embereknek. Illúzió, hogy ez mostanság is hajtóerő legyen?

Egyszerűbben és a hétköznapi emberek között éltük az életünket. Én a mai napig így élem, azért járok ide, a Gammára is. Hogy örömet szerezhetek ezreknek, akik ezért kedvelnek engem, az megfizethetetlen. A zsoldosok világában már minden a pénz körül forog, mi annak idején a KEK-döntőbe jutásért, többek között a Liverpool és a Czvena Zvezda kiveréséért a sorozat vége után kaptunk összesen 7500 forintot. Nyilván nem ezért futballoztunk. Hanem például azért, hogy két órával az 1981-es magyar–román vb-selejtező előtt álltunk a Népstadion játékoskijárója feletti régi, kis erkélyen, és arra lettünk figyelmesek, hogy könnyes szemű emberek jönnek oda hozzánk, néhányan le is térdelnek, és mondani kezdik: Tibikém, könyörgünk, nyerjetek, Erdélyből érkeztünk, alig engedtek ki, azt ígértük, a román válogatottnak szurkolunk majd, de az otthoniak is elindultak már a dombokra, hegyekre, hogy hallgathassák a Magyar Rádió közvetítését. De azt hiszem, jobb lesz, ha ezt a részét be is fejezem. Ez a múlt, ami lezárult, és ha sokat idézem, csak megmosolyognak miatta. Bár ha arra gondolok, hogy a minap egy ötvenszer ötven méteres plakát a retró véradást reklámozta, ingyensörrel, lángossal, virslivel, talán nekünk is lehet még némi keresnivalónk. Ezt persze nem mondom egészen komolyan. Ha most negyvenkétezer néző jelenti a stadionban a telt házat, akkor örüljünk annak, mert óriási eredmény, hogy ennyit is ilyen gyorsan visszahódított a futball, ne a régi nyolcvanezerről meséljünk.

Valóban, váratlanul népszerű lett a mai magyar válogatott, ezért is volt bántó a két szeptemberi hazai vereség és az, hogy a svédek és a portugálok ellen is egy szem csatárral kezdett itthon a csapat. Ha ön a kapitány, ugyanilyen óvatos?

Arról felesleges beszélni, mi lett volna, ha én vagyok a kapitány. Csupán egy gondom akadt: hogy nem szépen akartunk meghalni. Itthon, negyvenezer néző előtt, két, nem túl biztató helyzetben lévő ellenféllel szemben, a külföldi bajnokságokban felvértezett profijainkkal bátran, minden lélektani előnyünket mozgósítva kellett volna felállnunk és játszanunk. Nagyon jót tett volna a lelkünknek. Meg sem próbáltuk, emiatt van hiányérzetem.

Könnyen beszél, az önök generációja még zseniálisan tudott futballozni. A maiak Beckham negyvenméteres keresztlabdáin ájuldoznak, és el sem hiszik, hogy ugyanerre középpályás társa, Ebedli Zoltán is bármikor képes volt. Pedig képes volt, ugye?

Nem erre, ő ballal, jobbal, külsővel, belsővel megcsinálta ugyanezt. De szenzációs játékosok futballoztak az ellenfeleknél és a vidéki, úgynevezett kis csapatokban is.

Akkor most miért nem?

A magyar labdarúgás az 1980-as évek végén veszítette el az arcát, amikor beindult a privatizáció, és sorban tűntek el a pályák. Pedig a mi futballunk alapja a grund volt. Minket a grund és az élet tanított meg cselezni, lőni, egy az egy vagy négy a négy ellen játszani, no meg a farkastörvényekre is. Nálunk azért nincsenek már klasszisok, mert „képzett” játékosok vannak. Brazíliában vagy Afrikában még a napfény, a homok és a jó levegő elvégzi ezt a munkát, több százezer gyerek közül lehet válogatni, és a srác akkor kerül be a kollégiumi oktatásba, a rendszerbe, amikor a labdával már mindent tud. Először is persze imádni kell a focit. Nyáron az Újbuda sporttelepén hat héten át vezettem egy tábort, azzal a mottóval: a futballtudás nem kötelező, a futball szeretete igen. Azzal kezdtem, csak akkor vágok bele, ha nem puccos tábor lesz, hanem grund. Meg akartam értetni a srácokkal, miről szól a labdarúgás: nem a menő cuccról, a zselézett hajról, hanem egy csukáról, egy labdáról és egy gatyáról, és arról, hogy jó társaságban egész nap jól érezzük magunkat. Megdöbbentett, hogy az ország minden zugából, még Amerikából is 80-90 gyerek jött hetente, a pihenőidejükben is játszottak, és amikor kidőltem, körém kuporodtak, arra kérve, meséljek a régi időkről. Azt hittem, azt se tudják, ki voltam, erre át kellett vedlenem Rémusz bácsivá.

Pedig egy alapkövetelményben meg sem felelt az 1970-es évek magyar futballsztárjának. Az akkori menő ugyanis éjszakánként beugrott a nagybőgőbe, másnap aztán vígan edzett vagy meccselt, az ön elhajlásairól viszont soha egy szót sem lehetett olvasni, hallani.

Pedig voltak, mert én is eljártam az éjszakába, az akkori divatos helyekre, csak éppen alkoholt nem fogyasztottam.

A korát megelőző, lelkiismeretes profival ülök szemben?

Nem, a hipochonderrel. Autodidakta orvosként ugyanis arra jutottam, hiányozhat belőlem egy enzim, ezért a szervezetem alig bontja le az alkoholt. Nyolc-kilenc éve egy kortyot sem ittam, akkor, egy egész napos lábteniszezés közben is csak két-három sört, de majdnem bele is pusztultam.

Bezzeg egyik legkedvesebb cimborája, Törőcsik András, a „Törő”, az újpesti zseni! Akit állítólag az egyik rangadó előtt az ön ösztönzésére próbáltak a Fradi-drukkerek leitatni és a forgalomból kivonni. Így történt, vagy ez is a legendárium része?

Minden így igaz. Belőle nem hiányzott az a bizonyos enzim, ezt kihasználva megkértem néhány szurkolónkat a törzshelyünkön: a Dózsa-meccs előtti éjszakán köszöntsék már fel párszor Törőt! Másnap délelőtt azt a hírt kaptuk, valószínűleg a stadionba se fog tudni kijönni, ezért már azon meglepődtünk, hogy a szobrok között melegített, aztán a meccsen parádézott, mindenkit lefutballozott, mi pedig egymást szidtuk: ennyi pénzt elszórni a semmire!

Közeleg a jövő szombati Újpest–Fradi. Mennyire tölti ki a készülődés a Gamma-asztaltársaságnál a mindennapokat?

Semennyire. A többség úgy van vele, mint a cukrász a franciakrémessel huszonöt évi sütés után.

Akkor miről beszélgetnek? A politikáról?

Á, többek között éppen az elől menekülünk. Soha nem ártottam bele magamat, most pedig mélyen elkeserít, hogy ezt kellett megérnünk, amit. Nem is elsősorban magam, hanem a gyermekeink miatt, anynyira kiszámíthatatlanná vált minden. Ezért kellenek az olyan mentsvárak, mint a labdarúgás, ezért örülök neki, hogy én ebben a futball nevű burokban éltem, élek. Ez érdekel, ehhez értek. Ezért nem lettem vállalkozó, és senki ne kísérletezzen azzal se, hogy meghív valamiféle operagálára.

Annak alapján, amit és ahogyan az előző órában elmondott, erősödik a meggyőződésem: irigylésre méltó, hogy majd mindenkit szeret és majd mindenki szereti, de luxus, hogy beéri a jelen helyzetével.

Miért, mit kellene tennem? Elegem volt, nem hadakozom tovább. Szerettem az utánpótlás-válogatottaknál, a gyerekek mellett dolgozni, arra vágytam, hogy alkossunk valami maradandót. Nem volt ránk szükség. Bizonygassam, hogy ebben a szerepkörben éreztem, érzem jól magam?

Ne, elhiszem. És az a régi falfirka az Üllői úti kerítésen megindítja valamelyest? Nyilasi hazamehet még a Fradiba?

A Fradi olyan nagy család, hogy nem jut mindig mindenkinek hely a tűz körül. Bármikor bárhová megyek, engem mindig a Fradival azonosítanak, erre büszke vagyok. Még akkor is, ha a Ferencvárosnál megváltozott a világ, amire könnyű most azt mondani, ez a Fradi már nem az a Fradi. Tényleg nem az. De ha a jelenlegi tulajdonosok nem veszik meg, ma már semmiféle Fradi sincs, úgyhogy én inkább azokat teszem felelőssé, akik 1997 után oda juttatták a klubot, ahova. Engem megcsapott még a régi Fradi-lelátó illata, láttam, amikor Albert Flóriék fénykorukban edzésre mentek, ismertem Ida nénit, a szertárost. Aztán jelen lehettem az új pálya avatóján, boldogan készültem arra, hogy hónapok, hetek múlva itt futballozhatok. Most legalább ekkora örömmel töltene el, ha hozzáfognának az új stadion felhúzásához. Ha a rombolás után megélném az újjáépítést.
(Magyar Nemzet)