A Ferencváros társ-vezérigazgatója bemutatkozik az Üllői129 olvasóinak. Ebben többek közt elárulja, mit volt a legnehezebb feldolgozni Magyarországon, hogy mi a feladata a Fradinál és milyen célok érdekében dolgozik munkatársaival.

Egy viszonylag szegény családba születtem, s gyerekként a Barnsley és a Crewe Alexandra ifistája voltam, majd tizennyolc éves korom előtt szabadlistára kerültem. Ekkor éltem egy kínálkozó lehetőséggel, s a finn harmadosztályba igazoltam, a Jomola IK-ban játszva egy évig. Eztán Új-Zélandra kerültem, ahol már az első osztályban szerepelhettem, a Nelson United színeiben. Játszottam még két évet az ausztráliai Perthben, a Floreat Athena FC-ben. Külföldön szerencsét próbálni nem volt szokás akkoriban Angliában, de segített a felnőtté válásomban és sok tapasztalattal is gazdagodtam.

Mikor visszatértem Angliában, alsóbb osztályokban próbálkoztam, majd egy szerencsétlen sérülés miatt vissza kellett vonulnom. Huszonhét évesen lehetőséget kaptam egy kis csapat menedzselésére, így hát beszálltam ebbe az ’iparba’, s hamarosan a világ legrégebbi csapatának, a Sheffield FC-nek lettem vezetőedzője/menedzsere, mely akkor nagyon mélyen volt. Száz éve csupán csak egy trófeát szerzett és a közönsége átlagosan alig tíz főből állt. Tíz évig dolgoztam ott, öt trófeát begyűjtve, nyolcszázötven meccsen irányítva a csapatot, és a nézőszám is felkúszott 450-500-ra. Csak hárman dolgoztunk a csapat mellett, így majd minden feladat rám hárult: 2007-ben, a klub 150-edik születésnapján egy ünnepi meccsünk volt az Inter ellen, amely hatalmas siker lett és karrierem egyik csúcsa – hisz az egészet én szerveztem. Később az Ajax ellen is volt egy hasonló ünnepi meccsünk, ott nyertünk is 2-0-ra.

Egy idő után rádöbbentem, hogy a háttérmunkát jobban élvezem, mint az edzősködést és több, mint nyolcszáz meccs után egy új kihívásra vágytam. Visszavonultam az edzősködéstől, s a Sheffield United FC futballigazgatója és konzultánsa lettem, velük az FC-nek is nagyon szoros kapcsolatai vannak. A következő évben a közel- és távol-keleten, Skandináviában, az USA-ban és Máltán is dolgoztam a United számára, majd tavaly év végén Kevin McCabe megkért, legyek a Fradi új menedzsmentjének tagja, a kirakós utolsó kockájaként – a felkérést természetesen gyorsan és boldogan fogadtam el.

A feladatom a vezérigazgató, Berki Krisztián munkáját segíteni a klub napi működésében, főleg a közvetlen futballcsapat irányítása tartozik rám. A cél, hogy bevezessünk néhány olyan profi módszert és követelményrendszert, amelyek Angliában, s egyben a Sheffield Unitednél is alapvetőnek számítanak: Ron Reiddel és Rakonczai Andrással a Fradi-akadémia fejlesztése a célunk, s egyben egy új profi játékos-megfigyelő rendszert is felállítunk. Az igazolások is rám tartoztak – azt hiszem, e tekintetben nem lehet panasz a téli teljesítményünkre. Nem költöttunk – pontosabban csak annyit, amennyit kerestünk, de a szerzeményeink ’megérik a pénzüket’, jó az ’ár/érték arányuk’. Az új játékosok nem zsoldosok, a mentalitásuk illik a Fradiéhoz és mindannyian remek játékosok – mint pl. Tommy Doherty, aki úgy hiszem, bárkivel felveszi a versenyt a ligában és a teljesítménye sokat fog javulni, ahogy a játékterek minősége javul a tavasz folyamán. Az öltözői hangulat is nagyon jó, a stáb és a keret igazi csapatot alkot, és a játékosok tudnak dolgozni és egymásért küzdeni.

A szezonbeli céljainkról azt tudom elmondani, hogy hazudnék, ha nem azt mondanám, nincs a fél szemünk a negyedik helyen, amely ideális esetben elég lenne az Európa Ligához. De a fő célunk mégis az, hogy stabilizáljuk a klubot, a pályán és azon kívül is, ezzel alapot adva egy sikeres jövő évi szezonhoz. Hisz, ahogy Kevin McCabe is mondta, ha a körülmények megfelelőek lesznek, a nyáron bőven tesz pénzt a csapatba és ő olyan ember, aki tartja szavát – remélem a szurkolók bíznak benne. A bizalom kulcskérdés, így remélem a szurkolók bennünk is bíznak: higgyék el, a játékosok, az edzők és a háttérstáb keményen dolgozik. Azért, hogy Magyarország legnagyobb csapatát újra a legjobbá is tegyük, s, hogy ez a legjobb csapat a legjobb stadionban játsszon – idővel Európában. Hiszünk ezekben a célokban, nem a pénz hozott ide minket: odahaza jobban keresnénk, s a családjainktól sem kellett volna elszakadnunk. Nélkülük nagyon nehéz. Nekem például két fiam van, egy tizenegy és egy tizenhat éves. Ma már mindketten büszke fradisták, Fradi-melegítőikben és mezeikben járnak suliba és edzésekre, s minden meccs után azonnal követelik az azokról készült összefoglalókat. De ha valaki látott Zalaegerszegen engem a lelátón szitkozódni, vagy a Haladás ellen Elding győztes gólját ünnepelni, talán láthatta, engem is megfertőzött a fradizmus, a Fradi-család tagjának érzem magam.

Ez egy olyan család, amelyik kiáll egymásért, ahogy az látható volt, mikor Dragóner Attila vagy a sérült Fitos László mellett álltunk ki. Dragó eltiltása egyszerűen felháborító volt: Attila egy remek játékos, aki abban a szituációban semmi rosszat nem tett. A bíráskodás nagyon különbözik attól, amit odahaza megszoktam, de a legnagyobb megdöbbenést az okozta, ahogy néhány játékos, például Darko Pavicsevics színészkedésre vetemedik azért, hogy az ellenfél játékosát kiállítsák. Nagyon remélem sosem látok fradistától hasonlót. A fradizmusról, Fradi-családról beszélve nem feledkezhetünk el a születésnapos Lipcsei Péterről sem. A kapitánynak mindenképpen szeretnénk egy szórakoztató búcsúmeccset szervezni, egy jónevű csapat ellen, vagy e szezon végére, vagy a következő elejére.

Eddig csak pozitív tapasztalataim vannak a Fradinál; várom minden meccsünket, s a nagy és hangos szurkolótáborunkat. Tudom, hogy a szurkolói kártyának van ellenzéke, ahogy volt annak idején Angliában is. De mi családbarát hangulatot szeretnénk a meccseken és a szurkolók regisztrálása egy lépés az ehhez vezető úton. A szurkolóink idegenbeli, egerszegi teljesítménye lenyűgöző volt, s lefordítottam egy rigmust is, a ’játszik a Fradit’ – ezt nagyon megkedveltem. Remélem a csapat teljesítményével rendszeresen kiérdemli majd ezt a rigmust, ezen vagyok.

Hajrá Fradi!
Dave McCarthy