Az FTC Baráti Köre interjút készített Tökölivel. Kiderül miért nem tudott megragadni Kölnben, milyen volt anno a Fradi belülről, és vajon kivel tartja még mai is a kapcsolatot játékosaink közül… Ebből a beszélgetésből szemezgetünk.

– Te aztán igazán tudhatod, hisz volt részed ebben is, abban is. Már az első évben jártál a mennyben, de – és itt az utolsó meccsre gondolok – a pokolban is. Beszéljünk arról a 2003-as májusi estéről?
– Nagyon nehéz időszak volt, nekem nagyon sok időbe került feldolgoznom. Sok mindent a mérlegre kellett tennem. Tudtam, persze hogy tudtam, hogy a Fradi játékosának lenni nem könnyű. A csodálatos hangulat ingatag, bármikor visszaüthet, ha nem tudsz folyamatosan a topon teljesíteni. Ezért van az, hogy sok magyar szinten jó játékos a Fradiban egyszerűen megbénult, nem tudta magában feldolgozni a folyamatos nyomást, az eredmény- és teljesítménykényszert. És ez szerintem így lesz mindig. A Fradi ettől is Fradi. Egy kívülről jött embernek ez persze még nehezebb feladat. Ami a Debrecen elleni meccs után történt az mind ezzel függött össze, a maga abnormalitásával együtt. Nem kívánom senkinek, hogy azt az arcot lássa, ami akkor hozzám közelített. Bemenekültem az öltözőbe és egyből elmondtam, hogy egy ideig nem tudok erre a pályára kifutni. Nem azt mondtam, hogy soha többet, hanem, hogy egy ideig. Tudtam, hogy időbe telik, míg a történteket feldolgozom.

– Nem kerülhetek meg egy kérdést veled kapcsolatban. A sárga lapokat és kiállításokat, a vitatkozó Tököli Attilát. Hogy is volt ez?
– Az előbb azt mondtam, hogy nyerni mindig nagyszerű és megunhatatlan érzés. Én mindig úgy mentem és megyek ki a pályára, hogy nyerni akarok! És nem csak akarok, hanem azért mindent meg is teszek. Ha az ellenfél jobb, azt elismerem, ám ha igazságtalanságot érzek, azt a játék hevében nem tudom magamban tartani. Vagy inkább nem tudtam, mert ma már egyre inkább kontrollálom magam. Szóval, ilyen esetekben nem éppen irodalmi stílusban jött elő belőlem a véleményem, amit nem minden játékvezető tolerált. Röviden ennyi!

– A legvégén van egy utolsó, immár szokásos kérdésem. Mit üzensz a Fradi szurkolóinak?
– Szeressék a csapatot. Szurkoljanak és ne minősítsenek. Adjanak erőt a játékosoknak. Nem lehet mindig győzni, a döntetlent, sőt a vereséget is el kell tudni viselni. Higyjék el, hogy a Fradiért tenni akaró játékosnak ugyanúgy, ha nem jobban fáj egy-egy kudarc. Ilyenkor kell a szurkolók támogató szeretete, hogy ezt már a következő meccsen ki lehessen javítani. Előre kell nézni. A Fradi nem egy csapat, a Fradi a Fradi!

A teljes interjút itt olvashatjátok.