Valódi ritkaságot vetít a Duna Televízió május 8-án szombat délután 16.25-kor. Az április 9-én elhunyt Varga Zoltán emlékére az olimpiai bajnok labdarúgóval 1985-ben készített, soha le nem adott interjú kerül képernyőre.

Az alábbiakban Koltay Gábor, a film egyik készítője mesél az alkotásról, a megkésett premierről és természetesen Varga Zoliról.

– Mikor jött az ötlet, hogy filmet készítsenek Varga Zoliról?
– A múlt század ’80-as éveinek közepén mintha megmozdult volna valami a magyar fociban. Nagy nehézségek árán, de mégis csak kijutott a válogatott a mexikói világbajnokságra, s a Videoton UEFA kupadöntős szereplésére is máig emlékezünk. Ekkor Riskó Géza barátommal, a neves sportújságíróval arra gondoltunk, hogy a lehető legmélyebbre ásva megkíséreljük feltárni a magyar labdarúgás helyzetét, körülményeit. Azt terveztük, hogy több száz filminterjút készítünk, ellátogatunk az egyesületekhez, a fenntartókhoz. Mindenkinek a véleményére kíváncsiak leszünk, akik játékosként, edzőként, vezetőként, vagy bármilyen más formában kapcsolódnak a sportághoz. Kifejezetten jobbító szándékú, a nehéz körülmények között működő, népszerű sportágnak segítve igyekszünk egy olyan képet felvázolni, amely bizonyos tapasztalatok, tanulságok levonására alkalmas. Hozzá is kezdtünk a munkához, így több tucat beszélgetés készült el Magyarországon és külföldön egyaránt, még világhírű kluboknál is jártunk. Természetesnek tűnt számunkra, hogy a nagy, legendás személyiségeknek is szerepelniük kell a filmsorozatban. Így magától értetődően jutottunk el Varga Zoltánhoz Ingolstadtba, aki akkoriban Magyarországon még mindig fekete báránynak számított ’68-as disszidálása miatt. Lényegében egy sor sem jelenhetett meg róla, de amit írtak, az is folyamatos gúnyolódás, gyalázkodás volt. Ugyanakkor a sportág tisztelői, rajongói lelkük mélyén a legnagyobb szeretettel emlékeztek rá, sőt titkon azt remélték, hogy változnak majd az idők és lesz még ő egyszer a Fradi szakvezetője, már csak azért is, mert a közönség oda fogja követelni. Tehát nem úgy indultunk útnak, hogy Varga Zoliról készítünk egy portréfilmet, hanem a magyar labdarúgásról szóló filmsorozat egészébe kívántuk ágyazni a vele készült portrét.

– Hová szánták? Miért nem mehetett akkoriban adásba?
– A Magyar Televízióban szerettük volna a ’86-os világbajnokság után, ’86 őszén, ’87 elején bemutatni a filmsorozatot, amely végül is torzó maradt, hiszen elképzeléseink egy részét sikerült csak realizálni, azokat sem teljes egészében. Történt ugyanis egy váratlan fordulat, mivel Mezey György, akkori szövetségi kapitány az Andrássy úti (akkor még Népköztársaság útja) MLSZ irodában – elképzeléseimet végighallgatva – kerekperec kijelentette, hogy sem ő nem nyilatkozik, sem pedig a válogatottnál érintett játékosokkal nem készíthetek beszélgetést, mert ő majd megtiltja nekik. Döbbenten hallgattam szavait, de hát ő akkor nagy úr volt, az eredmények okán azt csinálhatott, amit akart. Ő valószínűleg a bizalmatlansággal együtt született a világra, mindenkiben ellenséget keresett, arra gondolhatott, hogy a filmsorozattal megzavarom a válogatott nyugodt felkészülését. Értetlenségem csak fokozódott, amikor ellenállása azok után sem csökkent, hogy tudomásul vettem a válogatott játékosokra vonatkozó embargót. De ettől én még miért ne beszélgethetnék Verebessel, Dalnokival, Kovács Ferenccel és másokkal, akik akkor sikert sikerre halmoztak csapataiknál. Nem is beszélve a külföldön focizó játékosokról, vagy a már visszavonult emblematikus egykori sztárokról. A lényeg, hogy munkánk megkezdése után néhány héttel, amikor éppen a külföldi idegenlégiósokat látogattuk meg Nyugat-Európában, derült égből villámcsapásként ért minket a hír, hogy Mezey odahaza írásban lemondott a szövetségi kapitányságról. Ennek nyilvánosságra hozatalát attól tette függővé, hogy a filmsorozatot befejezzük-e vagy sem. Mezey jó barátja, az akkori pártközpont sportért felelős munkatársa, Tibor Tamás igyekezett jó szándékúan közvetíteni, de Kőhalmi Ferenc akkori filmfőigazgatót is meggyőzték, hogy jobb lenne a stábot visszahívni és a filmet leállítani. Ha az országos botrányt el akarjuk kerülni, akkor a Szép volt fiúk címmel tervezett filmsorozatot felejtsük el. Hát ilyen világ volt akkoriban. A visszarendelő telefon – ilyen a sors –, Varga Zoli lakásán, éppen a vele folytatott filminterjú közben ért minket. Szegény Zolinak nehezen tudtuk elmagyarázni, hogy ezúttal nem az ő személyéről van szó. Nem fordultunk ugyan vissza, a külföldi forgatást befejeztük, de Magyarországra visszatérve a filmet már nem csinálhattam tovább. A leforgatott anyagot le kellett volna adnunk, de erre nem voltam hajlandó, inkább elástam a lakásunk kertjében. Hónapok múlva pedig – már a világbajnoki leszereplés után –, titokban éjjelenként a filmgyárban összevágtam. A leforgatott anyagból nyolcrészes filmsorozat lett, amely így egyben sohasem került vetítésre a televízióban. Pedig Radnai János után Vitray Tamás, azt követően pedig Knézy Jenő lett a sportosztály vezetője, a TV elnökök is változtak, ettől a sorozattól azonban mindenki elzárkózott. Végül is nagy keservesen, különböző lehetetlen időpontokban három rész került sugárzásra, de öt epizód sohasem került nyilvánosságra. Ebből az ötből az egyik, a Varga Zolival készült beszélgetés kerül most szomorú aktualitásként a Duna TV műsorára.

– Mit tapasztalt, milyen ember volt Varga Zoltán?
– Varga Zolit személyesen csak ’85-ben Ingolstadtban ismertem meg, addig csak a játék közbeni emlékképeit őriztem magamban. Sokan elmondták és még többen fogják elmondani, mekkora formátumú játékos volt, aki korának kiemelkedő klasszisa. Valóban mindent tudott lábbal, fejjel, földön, levegőben, akció közben, cselezve, átlövéssel, vagy pontrúgással, befejezőként, vagy szervezőként egyaránt zseniális volt. Mindarra képes volt a pályán, amit ma Lionel Messitől annyira csodálunk. Tudtam, hogy egy rendkívül érzékeny, lelkileg sérülékeny, bizalmatlan, visszahúzódó emberről van szó, aki minden bizonnyal nem a mi körülményeink közé való, de hát mindenkinek akkor és ott kell élnie, amit számára rendelt a sors. Zoli valószínűleg egész életében a helyét kereste, társaival ellentétben ő képtelen volt a megalkuvásra, a kompromisszumokra. Mindent a játéknak, a teljesítménynek, az eredményességnek rendelt alá. Ingolstadti ismerkedésünk elején kezdetben velünk is mintha bizalmatlan lett volna, kérdezte is, miért akarunk vele beszélgetni, úgyse tudjuk majd nyilvánosságra hozni, mert nem engedik. A kételyek eloszlatásában Riskó Géza nagy segítségemre volt, hiszen ő mégiscsak jobban és belülről ismerte ezt a közeget. Végül is Zoli kötélnek állt, hosszú, több órás beszélgetést készítettünk, amelyből a Szép volt fiúk sorozat negyedik epizódjaként egy 28 perces rövid részletet vágtam össze. Természetesen nem mehetett adásba. Zolival a kapcsolat ezt követően is megmaradt, később megismertem családját, gyerekeit, sokat beszéltünk telefonon, meglehetősen nagy dokumentációt kaptam tőle az életéről. Óriási pillanat volt sokunk életében, amikor az FTC vezetőedzője lett, s azt gondoltuk, innentől kezdve az egyesület 15-20 éves szárnyalása következik majd be. Mindannyian tudjuk, nem ez történt. A mocsok, a szenny, a hazugság, a korrupció, és minden nyomorult nyavalyája mai világunknak olyan helyzetet teremtett körülötte, hogy a kezdeti sikerek ellenére szinte el kellett menekülnie az Üllői útról. Mély meggyőződésem, ha nem ezt teszi, nemcsak idegileg, de fizikailag is kikészítették volna, mert ezek az erők nem válogatósak a módszerekben és az eszközökben. A magyar sportújságíró társadalom szégyene, hogy mindezt nem írták meg, holott a történteket mindenki jól ismeri. Persze tisztelet a néhány kivételnek, mert ilyenek is voltak.

– Hogyan érintette a halálhíre?
– Riskó Géza SMS-éből tudtam meg, s nehéz szavakban visszaadni mit éreztem. Mindenesetre tehetségéhez, tudásához, következetes, meg nem alkuvó, dacos életviteléhez méltó volt a halála. Bár erről sohasem beszéltünk, de el tudom képzelni, hogy ha már egyszer el kell távozni ebből a földi világból, ezt ő úgy képzelte, hogy hosszú szenvedés nélkül a kispadon, vagy a pályán következzék ez be. Hát, ezt legalább megadta neki a sors, bár nagyon fiatal volt. Most aztán sok szépet és jót írtak róla, ami megint csak ránk, magyarokra jellemző. Ehhez meg kell halni. Sokan most döbbentek rá, ki is volt ő valójában. Ez a zűrzavaros dagonya, ami a magyarországi labdarúgás viszonyait jellemzi, kiveti magából az ilyen embereket. Sehol sem kapott igazán lehetőséget, megfelelő és türelmes hátteret, mert a percemberek, az intrikusok, a tehetségtelen senkiházik hamar és eredményesen összefognak, ha az igazi érték köreikben véletlenül megjelenik. Akkor ugyanis kicsinységük és jelentéktelenségük kiderülne. Varga Zolit sorsa jellegzetesen magyar sors.

– Milyen fogadtatásra számít a Duna Tv-s vetítést követően?
– Ez a 28 perc voltaképpen egy főhajtás Varga Zoli emléke előtt. ’85-ben készült, tehát 25 évvel ezelőtt, amikor még egy másik társadalmi berendezkedés volt Magyarországon. Az Ingolstadtban készült felvételről azt sem tudtuk, hogy valaha bemutathatjuk, s lám-lám 25 évnek kellett eltelnie és Zoli halálának bekövetkeznie ahhoz, hogy ez a néhány gondolat napvilágra kerülhessen. Azt remélem, hogy akik majd megnézik, eltűnődnek azon, hogy milyen sorsa volt a XX. században (és talán napjainkban is) azoknak, akik látták az összefüggéseket, próbáltak harcolni ellene, igyekeztek a világot szebbé és jobbá tenni, de bármily tehetségesek is voltak, sőt eredményeket is produkáltak, a visszahúzó közeg mégis kivetette őket magából. Szomorú főhajtás ez a film emléke előtt. Szeretném egyszer elkészíteni vele kapcsolatban azt az – ma már sajnos azt kell mondani –, emlékfilmet, amelyben minden létező mozgóképet felhasználva, amely játékát megörökítette, egy olyan emberi sorsot ábrázolnék, amelynek üzenete messze túlmutat a futball körein. Varga Zoli élete és halála fájdalmasan szép és szomorú, de igaz magyar történet.
(samsungsport.hu)