Csak ültünk a betonon, és bámultunk magunk elé. A visszavágón járt az eszünk, és valahol a remény körül: a Bajnokok Ligája. Akkor az még rang volt, 16 bajnokcsapat. Nem ám 32-es főtábla, tucatnémet és tucatspanyol csapatokkal. Igazi bajnokokkal, a legjobb 16 között…”

Megse fordult a fejünkben, hogy nem vernek minket széjjel. Megnyertük a bajnokságot egy siralmas meccsen otthon a Loki ellen, úgy, hogy igazán örülni se tudtam neki. Örömjátékra számítottam. vezettünk is 1-0-ra, aztán lett 1-3 és elment a kedvem az egésztől. Persze kiegyenlítettünk, és ezzel meglett a 25. arany – na meg a BL indulás. Abban bíztam a sorsoláskor, hogy nyugati útra megyünk, ha már úgyis kiesünk. Ráadásul a belgáknál az Anderlechtnek szurkolok. Tudom, tudom, lilák, de hát ez volt a második gombifoci csapatom Vercauterennel, Czyernatyinskivel, szóval természetesen utaztunk.

Pindákék előbb elmentek, többe került az ő útjuk, igaz szállással, tengerparttal. Mi Gyuri bácsival (isten nyugosztalja az öreget), két lassú Ikarus busszal. Indulás reggel, alvás csak a buszon. Óváron még felszedtük az ottani fradistákat, évek óta ismerjük egymást az Óvár-Győr-Tatabánya-Bicske-vasúttengelyből, aztán a következő megálló Nürnberg. Szavazást tartunk a buszon, hogy hol álljunk meg egy kis esti pihentető városnézésre. A nagynénémék Regensburgban laknak, szép a belváros is, de javaslatomat leszavazzák. Helyette nem sokkal odébb megállunk Nürnberg külvárosában (mondjuk olyan, mintha Újpesten rendeznénk városnézést, és hát ugye…brrrrr). A séta egy utcányi fel és le. Időközben a buszunk egy része nem is nagyon titkolva megdézsmál egy benzinkutat, csoda, hogy rendőrt nem hívnak. A Kebabos sietve bezár…sötétedik. Az útszéli parkban padokon vacsorázunk, bár nekem feltűnt a német feliratú tábla, hogy aki itt este belépsz, hagy fel minden reménnyel. Ha 16 éves még nem múltál el, akkor tilos is belépni…fél óra múlva meg is jelennek az első rövid hajú fiúk, de hát nincs baj, cimbik, ilyen egyedeket mi is fel tudunk mutatni. Még sört is kapunk. Az esélyekről diskurálunk magyarul, meg is jegyzem optimistán: egy pontra jók leszünk. Az egyik német felnéz a cigijéből: na majd meglátjuk, közli ékes magyarsággal.

Irány vissza a busz, mindenki elhelyezkedik, hosszú még az út. Sálat rátekerni a fémkorlátra, kényelmesen alszom majd’ fél háromig. Akkor a szomszédom ébresztget riadt arccal: Te, alszik a sofőr! Maraggyámá, aludj te is. Nem a cseresofőr, hanem amelyik vezet. Aztarohadt, tényleg, a buszunk minden leljtőnél kissé áthúzódik a másik sávba. És még csak nem is autópálya. Mozgolódni kezdünk, egyikünk előre akar menni, hogy beszélgessen vele. Többen is felébrednek, retyószünet, sofőrcsere. Élve eljutunk Brüsszelig, reggel hat óra van.

Alig aludtam, fázom, nyügös vagyok. Egy taxi 25 márkáért bevezet minket a stadionig, ahol a meccsig lezárva maradnak a cuccok. Kabát, pénz, kaja. Az első, mint kiderült, felesleges volt…hálistennek a sarki kocsma nyitva, olcsó a belga sör, reggelihez ideális. A tulaj csak franciául makog, állítólag csak héttől nyit. Az egész busz goltotózik, 1 DM a tét. Csak egy ember nem tippel legalább két gólos vereséget – a barátom mellettem aszondja, nyerünk 3-2-re. Miután jól kiröhögtük ezen magunkat, felidézem a gimis éveket, és az ottani NB1 góltotót. Akkor is kiröhögtük, amikor a nagyon jó Vác Fehérvárra látogatott, és mindenki 0-1-et tippelt, ő meg 4-3-at a Vidinek. Aztán 4-2 lett…

Elindulunk a városba, elvégre Brüsszelben vagyunk. De előtte bekukkantunk a stadionba, tárva-nyitva minden. Nagyon szép, csinálunk pár fotót. És irigykedünk. Anderlecht városkapunál fényképezkedés, majd vagy másfél órás séta a belváros. Bekeveredünk az idegenek negyedébe, tiszta Bejrút. A bolttulajok nagykéssel állnak az ajtóban, mások bent biztos a gépfegyvert töltik. De aztán nincs zűr. A kerülővel együtt, izzó forróságban vagy 10 km-es erőltetett menetben érjük el a centrumot. Szép park, föveny, szökükút, kedves rendőr, egészen újszerű élmények. A főtér gyönyörű, ékes káromkodás után ránk is szólnak egy magyar turistacsoport tagjai. Meglátjuk a játékosokat, nagy az öröm, előkerülnek a fényképezőgépek. Az első sztárfotó a kis Flórival és Páling Sisakkal, a második Dezsőbával, a harmadik a szerb alakulattal: Kuntics, Kopunovics, Milovanovics. Még a turisták is tudják, a Fradi van itt, döbbenetes, ahogy újságírókat meghazudtoló módon fényképeznek minket ők is. Magyarul igazítanak útba, amikor nem találjuk azt a nyomorult pisilős gyereket. Mellékutca, sarok, az egész egy kis vacak szobor, még a Fradisálam is leesik róla. Persze visszafelé is eltévedünk.

Két órával a meccs előtt a stadionnál pihegek az árnyékban, látom, ahogy lohol egy lilamezes gyerek felénk. Többen felugranak, hátha balhét akar. Biztos, azért rohan egy szál sálban két busznyi szurkoló közé… Idejében útját álljuk, angolul kommunikálunk, csak egy gyüjtő, aki meccsjegyeket gyűjt. Megígérem neki, hogy a visszavágón szerzek neki, így is lett, egy évig leveleztünk és cserélgettünk képeket, meccsjegyeket. Sálcsere. Elég lila, de akkor is, ha már itt vagyok, legyen Anderlecht sálam is.

Megjön a csapat busza. Mindenki felpörögve, Hajdú B van velük a tévétől, Fatusi lekezel mindenkivel, fokozódik a hangulat. Balhé sehol. Igaz, rendőr is van bőven, mire jönnek a hazaiak, már áll a kordon, kemények még a rendőrlányok is. Mutogatás, hajigálás, semmi komoly. Bent kultúrált légkör, sört is lehet kapni, ellenben a vécében nincs vízcsap. Sehol se találtam, kénytelen voltam sört inni…Először a felső karéjban ücsörgönk, majd kezdés előtt lemegyünk az állóba. A stadion csodás, a hazaiak túl sokan nincsenek, biztos nyaralnak, meg nem érdekeljük őket. Jellemző, a műsorfüzetben előre ki van nyomtatva, hogy mikor vannak a BL meccsek időpontjai.

Hihetetlen energiákat mozgosítunk az állószektorban. Az egésznapos nem alvás és gyaloglás után végigszurkoljuk az egész meccset. Még életemben nem csináltam ilyet, nem hittem, hogy ennyire fárasztó. A szünetre megfájdul a torkom. Az eredmény 0-0. Egész jó, bár a kapuig nem jutottunk el, viszont a Simi többször mentett vészhelyzetben. Meg Hajdú. Eszméletlen. Még mindig tartottam a háromgólos vereség tétemet.

A második félidő ott folytatódik, ahol az első abbamaradt. Tüzijáték a kapunk előtt, De Wilde unatkozik, Preko és Zetterberg egymást múlják felül a helyzetek elrontásában. És akkor az egész meccsen egy jó labdát nem adó Lisztes valami olyan labdával ugratja ki Kunticsot, hogy Babayaro sem hisz a szemének. Kuntics meg fut felénk, adrenalin a vérben, egyedül a kapussal szemben, lő, és csak arra emlékszem, ahogy a labda túljut a kapuson. A hálóbaérkezést már nem látom, mert kijön az, amit csak az ért meg, aki átélte. A kétnapos fáradtság, az idegfeszültség, a nincs-mit-veszteni, ahogy párszáz hasonló idióta egyszerre veszti el az eszét másfél percre. Nem lehet szavakkal leírni azt a gólt, azt az eksztázist, amit egy ilyen kis semmiség esemény az ember életében kiválthat. Valakinek a nyakába ugrottam és csak arra emlékszem, hogy kitéptem a haját. Jelentős mennyiségű hajszáltól szabdítottam meg. Valamikor le is estem, mert több helyen volt horzsolás és véres seb rajtam. Nem tudom mennyi idő telhetett el, másfél percre becsülöm, amennyi kiesett az életemből, mert a következő emlékem a belga rendőr döbbent képe, ahogy pár lépést hátrál a kerítéstől. A meccs is ment már, bár a középkezdésre nem emlékszem, de egy belga helyzet visszazökkentett a valóságba. Rájöttem, hogy még a félidő fele hátravan. Soha ilyen lassan nem telt még az idő. A félpályát se léptük át, már többször hittem, hogy vége, de Hajdú csodákat mutatott be. Mindent megfogott. Amit nem tudott, akkor a felsőléc mentett. Egyszer Preko öt méterről a saját emberét lőtte fejbe. A német bíró se volt velünk, 96 percig játszottunk. Amikor a 92.-ben fellélegeztem, hogy nyertünk, még nem tudtam, hogy egy hajdú-védés és egy kapufa még hátravan…

De vége lett, és nyertünk. Tudtam, hogy napokig nem fogom feldolgozni tudni, ami ott történt. Csak ültünk a betonon, és bámultunk magunk elé. A visszavágón járt az eszünk, és valahol a remény körül: a Bajnokok Ligája. Akkor az még rang volt, 16 bajnokcsapat. Nem ám 32-es főtábla, tucatnémet és tucatspanyol csapatokkal. Igazi bajnokokkal, a legjobb 16 között…a goltotó pénzdíját közös szavazással annak az egy embernek adtuk oda, aki győzelmet tippelt.

Kiszédelegtünk a stadionból, vérmesebb kollégáink intéztek kisebb rohamokat az ellenséges hazai támaszpontok ellen, egy kukafedél beröpült egy italárusbódéba, de semmi komoly. Mindenki épségben a buszba ért, éjfél körül el is indultunk. Bevallom, a hazaút gyorsabb volt. Ennyi fizikai és idegi feszültség csak alvásban tudott lecsapódni. Az első felébredésem dél körül volt Münchennél. A pólóm tiszta nyál volt, állítólag nyitott szájjal aludtam…az akciócsoport ismét bevett egy bezinkutat, immáron kevesebb sikerrel, mert a tulaj rendőrrel fenyegetőzőtt és nem engedte tovább a buszt, amig vissza nem adják a szajrét. A csokival nem volt gond, azt hamar megették, de a Bayern-sálakat vissza kellett szolgáltatniuk. Délután felriadtam Bécsben, aztán meg Óvár után, de már nem aludtam vissza. Így is rekordot döntöttem a 18 óra alvással.

Az eredeti szöveg itt található

About these ads