Bár még csak péntek van, a Nemzeti Sportnál már a vasárnapi mérkőzés a fő téma.

– A Honvéd honlapján hét klasszist neveznek meg kispesti ikonként: Bozsik Józsefet, Puskás Ferencet, Tichy Lajost, Kocsis Lajost, Czibor Zoltánt, Kocsis Sándort és végül, de nem utolsósorban Détári Lajost. Ha egyvalakivel bővíthetné a névsort, ki lenne az?
– Szép kérdés elsőre, mondhatom. Szerencsére nem az én feladatom volt, hogy összeállítsam ezt a listát, ami engem illet, csak örülni tudok annak, hogy a portál szerkesztői helyet szorítottak nekem Öcsi bácsiék mellett, ezért vitatkozni még véletlenül sem szeretnék velük. Komolyra fordítva: hosszasan lehetne még sorolni azokat, akik rengeteget tettek a klubért, én talán Garaba Imrével kezdeném a sort.

– Ahhoz képest, hogy nem is a Honvédban indult a karrierje, képben van.
– Remélem senki sem haragszik meg rám, ha én kispesti nevelésnek vallom magam. Mert bár való igaz, hogy az Aszfaltútépítők volt az első csapatom, csupán egy évig játszottam ott, hogy aztán tízesztendősen már a Honvéd edzéseire járjak. Tizennégy csodálatos évet töltöttem a XIX. kerületben, nem tudom, de nem is akarom titkolni, hogy a kötődés mára sem múlt el. A tehetségem bizonyára megvolt ahhoz, hogy eljussak oda, ahová, töretlen fejlődésemet azonban volt mestereimnek és társaimnak is köszönhetem. Ezen a ponton szívesen kezdenék újabb névsorolvasásba, ám nem merem megkockáztatni, mert attól tartok, hogy valakiről akaratomon kívül megfeledkezem.

– Az első, felnőttek közötti tétmeccsére nyilván emlékszik.
– Sajnálom, nem. Csak tréfáltam! Szégyellhetném is magam, ha nem ugrana be azonnal. Szóval ’81. április tizedikét írtunk és huszonhat perce ment a Pécs-Honvéd bajnoki, amikor Bodonyi Béla helyére kellett beszállnom. Egy-egy lett a vége, ám ha a Népsport értékelését veszem alapul, sokat nem tettem a pontszerzésért, ugyanis négyes osztályzatot kaptam… Amúgy tényleg nem villogtam.

– Na de a folytatás! Apropó, mi a legszebb kispesti élménye?
– Az ott töltött tizennégy év. De tényleg. Az én időmben a Honvéd szinte minden szinten a legjobb volt. A hivatalos statisztika arról tanúskodik, hogy háromszor voltam bajnok, de a serdülő-, majd az ifjúsági csapatokkal is annyi sikerben volt részem, hogy arról órákig mesélhetnék.

– A Bozsik-stadionban szokott még nosztalgiázni?
– Szoktam hát! Ha tehetem kimegyek a meccsekre. A szurkolók szeretettel fogadnak, úgy tűnik, nem orroltak meg rám, hogy a Fradi edzője lettem. Legutóbb szombaton a Zalaegerszeg elleni mérkőzésen voltam a stadionban. Elsősorban azzal a céllal mentem ki, hogy a derbi előtt feltérképezzem a Supka Attila barátom együttesét. Az ugyanakkor örömmel töltött el, hogy számos korábbi klubtársamba futottam bele. Ám a munka előbbre való volt, így amíg ők a páholyban kerestek helyet maguknak, én félrevonultam a tribün egyik sarkába.

– Mit látott?
– Azt, hogy a kispestiek nyertek kettő-nullára.

– Egy-nulla oda. Tehát?
– A múlt Honvédjáról bármikor készséggel beszélek, de azt talán megérti, hogy a mai csapattal kapcsolatos észrevételeimet nem szívesen osztom meg a nyilvánossággal a vasárnapi csata előtt. Maradjunk annyiban, nemes ellenfél érkezik az Albert-stadionba, nem csoda, hogy harmincöt pontot gyűjtve a negyedik helyen áll. Nehéz lesz legyőzni, ám nem lehetetlen! Szeretném, ha szép időben, népes közönség előtt remek meccset vívnánk, jó lenne ismét futballünnep részesévé válni, úgy, mint régen.

– Kispesti futballistaként milyen emlékei vannak a zöld-fehérek elleni mérkőzésekről?
– Ó, ezt inkább hgyjuk. Nem áll szándékomban a régi sebeket feltépni…

– A Honvédból igazolt külföldre, Magyarországra visszatérve azonban a Ferencvárosban folytatta pályafutását. Nem vetődött fel, hogy Kispestre térjen haza?
– De, felvetődött, csakhogy az idő tájt Pisont István és Illés Béla is ott játszott, emiatt az akkori vezetők, mondjuk így, nem erőltették annyira a szerződtetésemet. Másképp fogalmazva: nem kellettem a nevelőegyesületemnek. Szerencsére Mucha József kiszúrta, hogy épp a Szabadság-hegyen futok, erről értesítette Havasi Mihályt, aki rögvest szólt a Fradi akkori edzőjének, Nyilasi Tibornak, és a következő lépés már az volt, hogy megkerestek az Üllői útról. Miután megegyeztünk, a harmadik mérkőzésem a Honvéd elleni Szuperkupa-döntő volt, kettő-egyre győztünk. A szeptemberi bajnokin szintúgy.

– Vagyis ha Kispesten futballozott, a Ferencváros táborát szomorította el, ha Franzstadtban, akkor a Honvédét.
– Valahogy így. Holott ez a két klub áll a legközelebb a szívemhez.

– Kispesten már volt tréner. Lenne még egyszer?
– Pillanatnyilag csak arra vágyom, hogy sokáig lehessek a Ferencváros edzője. Aki egyszer belecsöppen ebbe a miliőbe, nem akar innen elmenni, úgyhogy egyebek mellett azért is teszek meg mindent, hogy minél tovább maradhassak a csapat élén.

– Ehhez mindenekelőtt a Honvédot kellene legyőzniük. Valamelyest megviselné a lelkét, ha sikerülne?
– A Nyíregyháza és a Tatabánya edzőjeként korábban átéltem, milyen a piros-feketék ellen meccselni, ebből fakadóan már nem csinálok érzelmi kérdést belőle. Sok barátom van Kispesten, ám azzal ők is tisztában vannak, hogy nem a Honvéd ellen, hanem a Ferencvárosért dolgozom. Amiként tudják azt is, hogy az FTC őszi hívása olyan lehetőséget kínált, amellyel élnem kellett. Eszem ágában sincs kijelenteni, hogy jó szakember vagyok, ám annyit talán leszögezhetek, mostanra jött el az én időm. Tizenkét esztendeje edzősködöm, és bár a habitusom ma is ugyanolyan, mint kétezerben volt, azóta rengeteget tanultam, illetve tapasztaltam. Aki azt hiszi, hogy szombaton felhagy a futballal, hétfőn pedig edzést tart, és minden megy, mint a karikacsapás, téved. Ez nem így működik. Szakvezetőként napról napra fejlődnöd kell! Meggyőződésem, Sir Alex Ferguson sem nyilatkozná azt, hogy neki nem tudnak újat mutatni, pedig ő már mindent megnyert. Én pedig még semmit. Így legfeljebb annyit mondhatok, remélhetőleg jó úton járok.

– Mi felé?
– Ha már így rákérdezett, van egy nagy álmom: ugyan még nem tudni pontosan, mikorra épül fel, de az új Fradi-stadionban rendezendő első bajnokin is én szeretnék a hazai kispadon ülni. Aztán persze az azt követőkön is…

NS