A Nemzeti Sport kérdezte második csapatunk edzőjét.

– Akkor mit tett volna, ha egy első osztályú klub hívja?
– A kérdés költői, nem kerestek, nem hívtak egyetlen NB I-es klubtól sem – válaszolt a Nemzeti Sportnak Lipcsei Péter.

– Értem én, hogy ragaszkodik a Ferencvároshoz, a klub meghatározó futballistái közé került, a történelemkönyvekben mindig ott szerepel majd, hogy Lipcsei Péter a Fradi újkori ikonja. Csakhogy ebből aligha lehet megélni. Ha az edzői pályán marad, az élet előbb-utóbb rákényszeríti, hogy klubot váltson.
– Azért írtam alá újabb két évet a Ferencvárosnál, mert ide tartozom, fradista vagyok. A klub számomra nem elsősorban munkahely, sokkal inkább a második családom. De igaza van, az élet valóban rákényszeríthet, hogy kipróbáljam magam máshol. Lehet, szerencsém van, hogy nem kaptam kecsegtető ajánlatot valamelyik NB I-es klubtól, mert alighanem elgondolkodtam volna rajta. Az biztos, hogy még rengeteget kell tanulnom, de már érzek magamban annyi erőt, önbizalmat, hogy belevágjak egy első osztályú kalandba. De mondom, erről felesleges beszélni. Egyelőre.

– Most is ugyanolyan kihívásnak tekinti, hogy a Fradi kettőt trenírozza, mint mondjuk tavaly vagy tavalyelőtt?
– Fontos munka ez, hittel vallom. Egy edző szájából furcsa, amit mondok, de számomra, számunkra nem elsősorban az eredmény a fontos. Tavaly tizenkettedik, most tizedik lett a csapatom, amit felfoghatnék valamiféle előrelépésnek is. De hangsúlyozom, nem ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy hány játékost tudok a hétköznapokon levezényelt munkával az első csapathoz terelni. Büszke vagyok rá, hogy Nyilasi Bálint, Jova Levente és Sváb Dániel talán az én munkámnak is köszönhetően lehetőséghez jutott a felnőttek között.

– Azért hadd legyek kritikus. Nem számít az eredmény, de nem kis vihart kavart, amikor az ön által vezényelt tarcsi hét egyre kikapott az MTK-tól…
– Négy napig nem aludtam a meccs után. Nem vagyok hozzászokva az ilyen súlyos, megalázó vereségekhez. A mérkőzés előtt éreztem, hogy baj lesz. Sejtettem, hogy kikapunk, de a hét gól engem is sokkolt. Nem keresek mentségeket, én ültem a kispadon, de kérdem, hogyan lehet felkészülni egy erős ellenfélre, ha az ember hét közben mindössze öt játékossal tréningezik.

– Most túloz, ugye?
– Gondolja? Egyszerűen elfogytunk, annyian maradtunk. Játékosaim többsége akkor az első csapattal készült, az MTK ellen csak úgy tudtunk kiállni, hogy a felnőttek kispadján ülők szinte szerelésben, futballcipőben jöttek át a Hungária körútra, hogy egyáltalán játszhassunk.

– Ez a Fradi-utánpótlás kritikája.
– Téved. Ez nem a Fradi-utánpótlás, sokkal inkább a rendszer kritikája. Nem érdekel, ha botrány lesz abból, amit mondok, az sem zavar, ha megbélyegeznek, de kirabolták a Fradit az elmúlt három-négy esztendőben. Elvitték, elcsábították a legtehetségesebb gyerekeinket. Az úgynevezett csúcsakadémiák játékosmegfigyelőket vagy tudom is én kiket küldtek a mi gyerekeinkhez, aztán addig-addig duruzsoltak a fiúk fülébe, amíg eljutottak a szülőkhöz, ahol pénzt és szép jövőt ígértek nekik. A Ferencváros legügyesebb srácait havi harminc-negyven vagy ötvenezer forintért egyszer csak más színkombinációba öltöztették, és ellenünk játszatták.

– Lehet, hogy én még mindig abban a korban élek, amikor a Fradiban futballozni rang és kiváltság volt. Elképzelhetetlen, hogy nem volt olyan gyerek, aki ne mondta volna azt a csábítónak, a játékosügynöknek, hogy köszönöm, nem kérek a vörösből vagy a kékből, ragaszkodom a zöld-fehérhez és a Ferencvároshoz.
– Ugyan már! Ezek az idők rég elmúltak. Persze azért van kivétel.

NSO

Reklámok