Csányi Béla, a világ valaha élt egyik legjobb tekézője Németországból is napi szinten követi egykori csapatát a Fradit.

– Hogy telnek a mindennapjai? Már nyugdíjas?

– Áh, dehogyis! Nekem a teke és a bábuk megmaradtak örök szerelemnek. Ma is rendszeresen játszom a bambergi második csapatban. Ha egy napot is ki kell hagyjak, rögvest rossz érzés fog el, a nyavalya kerülget. Két hónap múlva hatvanhárom éves leszek, de mondhatom, tökéletes a kondícióm.

– A teke tölti ki az életét még ma is?

– Nem, dolgozom Knuth Wagner gumiáru-kereskedésében, raktárvezető vagyok. Wagner úrról tudni kell, hogy ő a bambergiek tekeszakosztályának klubmenedzsere. Neki köszönhetem, hogy itt vagyok, és ugyanúgy megbecsülnek, mint otthon.

– Hogyan került Németországba?

– A nyolcvanas évek elején volt több külföldi ajánlatom, s még aktív játékoskoromban nagyon foglalkoztatott a dolog, hogy a Bundesligában játsszak. És lám, megadatott. 1989-ben Celjében, az ifjúsági vb-n a magyar csapat edzője voltam, és ott szóltak, hogy Wagner úr érdeklődik irántam. Gyorsan megegyeztünk, és 1989. július 1-jétől vagyok kint Németországban. Jövőre a huszonöt éves jubileumomat ülöm majd, és ötvenéves pályafutásom kezdetét. Hihetetlen, de fél évszázada lesz, hogy igazolt tekéző lettem.

– Milyen a tekeélet Németország­ban?

– Sajnos már itt sem nem az igazi. Ez részben annak tulajdonítható, hogy a nemzetközi szövetség lerövidítette a dobálás szintidejét. Amíg anno a mi mérkőzéseinken több mint ötszázan szurkoltak, ma jó, ha húsz-harminc ember van a pálya mellett.

– Hogyan lett önből tekéző?

– Szegeden születtem, ott nőttem fel, és a házunk közelében volt egy kocsma. A kocsmának pedig volt egy olyan hagyományos lengőteke-pályája. Nekem meg az volt a dolgom, hogy amíg a fogadásokat kötötték, én felállítottam a bábukat. Nagy dolog volt akkoriban, hogy esténként több mint két forint keresettel mentem haza. Aztán amikor nem voltak kuglizók, próbálgattam én is, hogy milyen sportág is ez. Fiatalon a legjobb játékos lettem ott, a kocsmában. Hamar híre ment, én meg váltottam az igazi tekére, s tizennégy évesen a szegedi IKV csapatának igazolt versenyzője lettem.

– Igaz az, hogy a futballal is próbálkozott?

– Igen, hogyne. Szerettem volna én is Puskás Öcsi lenni, de gyorsan be kellett látnom, hogy messze nem vagyok olyan tehetséges. A kuglizás ment, és ott ragadtam. De cseppet sem bánom, mert gyönyörű éveket éltem meg.

– Hogyan került a Ferenc­vá­roshoz?

– Mivel tehetséges voltam, a szegediek beneveztek az országos ifjúsági bajnokságra. Ott voltak persze a Fradi vezetői is, s amikor meglátták, hogyan teljesítek, Horváth Jóska bácsi megkérdezte, nem lenne-e kedvem a Fradihoz igazolni. Volt kedvem. Azonnal igent mondtam, hiszen gyerekkorom óta rajongok a Ferencvárosért, és otthon büszkén hirdettem, hogy én a Fradi igazolt versenyzője leszek. Anyám rábólintott, apám viszont hallani sem akart róla, hogy Szegedről elköltözzek. Sarkamra álltam, és közöltem, hogy tizennyolc éves vagyok, nagykorú, és azt csinálok, amit akarok, amit szeretnék. Hát nem örült neki, de aztán ő is megbékélt. Majdnem húsz évet játszottam a Fradiban, és ezalatt harminc magyar bajnoki címet gyűjtöttem.

– Mit gondol, valaha is túlszárnyalhatják az eredményeit?

– Ahogy az előbb is mondtam, a tekében a megváltoztak a szabályok, más lett a világbajnokságok rendszere. Ma egy versenyző egy vb-n egyéniben akár öt aranyat is nyerhet, a csapathelyezésekről nem is szólva. Ha innen nézzük a dolgot, túlszárnyalható az én eredménylistám. Ha onnan nézzük, hogy én a sportágban töltött húsz évem alatt minden világbajnokságon a dobogón álltam, és kilencszer én lettem világbajnoki aranyérmes, akkor azt gondolom, aki ezt tűzi ki célul, annak alaposan fel kell kötnie a gatyáját.

– Hogyan emlékszik a világbajnoki címekre? Van olyan, amelyik valamiért kedvesebb a többinél?

– Nem tudok sorrendet mondani a világbajnoki címeim között. Soha nem felejtem el, hogy Romániában 1980-ban szereztem az elsőt, aztán rá két évre a csehországi Brnóban is győztem, s ez volt a legizgalmasabb versenyem, mert mindössze két fával voltam jobb a második helyezettnél.

– Mi motiválta az újabb és újabb versenyek előtt?

– Nem volt semmilyen különösebb hókuszpókuszom, sőt még kabalám, babonám sem. Kidolgoztam egy edzésmódszert, amelynek segítségével mindig a legtöbbet tudtam magamból kihozni. Sokan nem tudják, a teke idegsportág, fejben nagyon ott kell lenni, és ki kell zárni a külvilágot. Ha hiszi, ha nem, egyetlen vb-n sem számoltam a pontokat. Egyszerűen odaálltam, gurítottam, és vártam az eredményt.

– És miként emlékszik a Bajnokok Ligája döntőjére, ahol edzőként is pályafutása egyik legnagyobb sikerét érte el?

– Igen, valóban pályafutásom egyik legszebb trófeája a Bajnokok Ligája-serleg, amelyet három éve Ausztriában hódítottunk el.

– Nem fájt a szíve, amikor magyar csapat ellen kellett vezetnie a német klubját?

– De igen! De mit mondtam, ki kellett zárnom a külvilágot, és sikerült. Ez is a sportban eltöltött évtizedeknek köszönhető. Volt, hogy a német válogatott a világbajnokságon a magyar csapattal találkozott, és én egy pillanatra sem titkoltam, hogy a magyarokért szorítok. A mai napig szívügyem a magyar teke.

– Az itthoniakkal tartja a kapcsolatot?

– Az interneten állandóan nézem az eredményeket. Naprakész vagyok a nemzetközi versenyekből is. Fürediné Ancsával, a Fradi örökös titkárnőjével is napi a kapcsolatom. Büszkén mondhatom, nagyon jó barátságban voltam Albert Flórival, s amikor meghallottam, hogy meghalt, megsirattam. De Rákosi Gyuszit és Szűcs Lajost is nagyon kedvelem, s bár a mostani klubvezetést nem ismerem, nekem változatlanul szívügyem a Fradi.

– A család is önnel él Németor­szágban?

– Négy gyerekem van, és egy hónapja már négy unokám is. Öt éve, hogy itt, Bambergben építettünk egy nagy házat. A legnagyobb fiam otthon él, Magyarországon. Azt mondták, hogy ígéretes labdarúgó-karrier előtt áll, de egy térdszalagszakadás keresztülhúzta a számításait. A másik két fiam itt él velünk, ők is sportolnak. Víz alatti rögbit játszanak. Egy évben háromszor szoktam hazamenni: húsvétkor, pünkösdkor és augusztusban két-három hétre. Akkor mindig szakítok időt, hogy a szegedi tekeklubba és a Fradiba bemenjek, megnézzem, hogy is áll a tekeélet. Így élünk tehát szépen, csendben, megbecsülésben, elégedetten.

Pályakép
Csányi Béla
Született: 1950. május 23-án Szegeden.
Egyesületei: Szegedi Postás 1964–67, Szegedi IKV 1967–69, FTC 1969–90, Victori Bamberg 1990.
Csányi Béla kilenc világ- és harminc magyar bajnoki címével nemcsak az FTC, hanem a magyar tekézés legeredményesebb játékosa. A német Bamberg férficsapatával Bajnokok Ligáját, NBC- és Európa-kupát is nyert. Az FTC örökös bajnoka.

forrás: Magyar Hírlap

Reklámok