Juhász István, – ahogy a Fradi szurkolók becézték, Juci – hosszú, sikerekkel és kalandokkal bővelkedő utat tett meg Alsónémediből Alsónémediig. Visszatért egykori lakóhelyére, és most elégedett, boldog ember.

Fotó: Magyar Hírlap

Fotó: Magyar Hírlap

– Hogyan lesz kezdő egy Alsó­némediben élő srác tizennyolc évesen a Fradi nagycsapatában?
– Hát ez nem volt mindennapi eset, az biztos. Imádtam focizni, így aztán 1959-ben elvittek egy Fradi-toborzóra. Vagy háromszázan tolongtunk ott, végül húsz srácot választottak ki, köztük engem is. Először még az úttörőben játszottam, majd jött az ifihárom, a kettő, majd az egy. Aztán vártalanul eljött a nagy nap. Úgy alakult, hogy a nagycsapatból egyszerre hárman – Albert, Novák, Rákosi – is sérültek voltak, így Mészáros József megkérdezte az ifik edzőjét, Csanádi Ferencet, kit javasol a nagyokhoz. Ő az én nevemet mondta. Ott találtam magam a sztárok között, és kezdőként futhattam ki a pályára a Pécs ellen. Óriás termetű, rutinos védők ellen játszottam, de sikerült gólt rúgnom. Mindjárt négyet.

– Hamar feltűnt a munkabírása, az, hogy megállás nélkül végigrohanja a kilencven percet. Ehhez a páratlan állóképességhez jó gének is kellenek?
– Meg az olyan gondtalan gyerekkor, mint amelyben részem lehetett. Szerencsére nem kellett nélkülöznünk, volt otthon mindig ennivaló, és ez mifelénk nagy dolognak számított. Akadt az ifiben nem egy olyan társam, aki tehetségesebb volt nálam, de alultápláltsága miatt nem volt terhelhető, és el is tűnt a süllyesztőben.

– A Fradi akkori összeállítását olvasva ma is megdobban minden zöld-fehér szurkoló szíve. Géczi – Novák, Mátrai, Páncsics – Juhász, Szűcs – Karába (később Szőke), Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi. Talán minden idők legjobb Ferencvárosa…
– Szenzációs csapat volt, olyan, amely nem félt egyetlen ellenfelétől sem. Tudtuk, bármelyik világhírű gárda ellen eséllyel állunk ki, hittük, hogy mi mindenkit meg tudunk verni a világon.

– A sikerek nem is maradtak el, hiszen a hazai bajnokság megnyerése mellett a nemzetközi kupákban is villogott a Fradi.
– Pályafutásom alatt négyszer nyertünk bajnokságot, háromszor Magyar Népköztársasági Kupát. Három alkalommal játszhattam döntőt különböző nemzetközi kupában, és 1965-ben a Juventus legyőzésével elhódítottuk a Vásárvárosok Kupáját. Az már külön öröm számomra, hogy tagja lehettem az 1968-ban olimpiát nyert magyar válogatottnak, és olyan nemzeti tizenegyben játszhattam, amely bejutott az NSZK, Belgium és a Szovjetunió társaságában a Nemzetek Kupája legjobb négy csapata közé, vagyis az Európa-bajnoki elődöntőbe.

– Harmincegy évesen, 1976-ban elköszönt a Fraditól, az NB I.-től. Nem volt kicsit korai a búcsú?
– Elérkezett a nap, amikor úgy döntöttem, abbahagyom. Az elhatározásomnak nyomós oka volt. Hogy finoman fogalmazzak, abban az idényben már tisztátlan volt a bajnokság, és én nem akartam ilyen közegben focizni. Szóval az utolsó szezont inkább elfelejteném. Még egy évig – mindenekelőtt orvosi tanácsra – amolyan levezetésképpen az Erdértben játszottam. Aztán munkát vállaltam: a Fradi népligeti objektumának építési munkáit felügyeltem, ám hiába igyekeztem, hiába dolgoztam éjjel-nappal, csak a fúrás meg az intrika ment, semmi nem volt jó, amit csináltam, folyton belém kötöttek. Előfordult, hogy olyan ideges voltam, hogy otthon levertem a csillárt. Két szörnyű főnököm volt. Jellemző a viszonyokra, hogy ők nem csak engem, egymást is nyírták. Elhatároztam, lelépek, mert nekem ebből elég. Elhívtam őket kávézni, és közöltem, két hét szabadságra megyek. Egyben megosztottam velük sejtésemet, miszerint infarktusban fognak meghalni. Jóval később, Amerikából való hazatérésem után tudtam meg, hogy tényleg mindkettő úgy végezte .

– Az Egyesült Államokban telepedett le. Ott sem szakadt el a lab­darúgástól.
– Először a Kansas Citybe igazoltam, de amikor jött egy hozzá nem értő angol edző, hatan-heten felbontottuk a szerződésünket. Floridában telepedtünk le a családdal, ott kezdtem el edzősködni meg szerszámokkal kereskedni. Később San Diegóban három korosztályos ificsapatot is irányítottam, nyári táborokban egyszerre harminc-negyven gyereket is edzettem, szépen lehetett keresni.

– Miért döntött mégis a hazatérés mellett?
– Miután a fiam két gépkocsi­karambol és egy repülőgépes kényszerleszállás nyomán pánikbeteg lett, úgy döntöttem, itthon kezeltetem, ezért 1996 hazajöttem vele. Itthon kaptam meg a feleségem levelét, hogy válni akar, és békében el is köszöntünk egymástól. Majd tíz év után a fiam úgy döntött, visszamegy a testvéréhez, így aztán egyedül maradtam. Szerencsére itt, Némediben rám talált a szerelem, megtaláltam a páromat, akitől két remek fiam született. István most nyolc-, Tamás hatéves.

– Gondolom, ők az időskor szép ajándékai.
– Bizony. Csak nevettem, amikor a plázában minap odaszólt egy hölgy: milyen kedves unokái vannak, nagypapa. Amúgy a nyugdíjasok mindennapjait élem. A Fradi gyakran szervez találkozót egykori játékosainak, elmegyek, de játszani már nemigen állok be. Ideges leszek, ha valaki elfut mellettem.

– Sikerekkel teli pályafutás, kalandos élet. Bizonyára elégedett.
– Így van. Sok trófeát nyertem egy remek csapat tagjaként, rengeteg helyen megfordultam a világban. Jólesik, hogy a Fradinál nem felejtettek el, és ma is megbecsülnek. Végül pedig – és ez a legfontosabb – annyi ölelést és szeretet kapok otthon, hogy az valósággal megszépíti az életemet.

– Az biztos, van mit mesélnie fiainak.
– Így van. Ülünk a tévé előtt, nézzük a meccseket. Old Trafford, San Siro, Nou Camp. És én meg mesélek, mondom, apa itt is meg itt is játszott. A srácok tátott szájjal hallgatnak. És tudja mi a remek? Nem kell egy kicsit sem lódítanom.

Pályakép – Juhász István
Született 1945. július 17. Klub: A Ferencváros ifi csapatában kezdte pályafutását, majd 1963-ban mutatkozott be a nagycsapatban. A zöld-fehérekkel négy bajnoki címet szerzett, háromszor hódították el a Magyar Kupát. Nemzetközi sikerei: VVK (UEFA-kupa)-győzelem 1964/65-ben és KEK második hely 1974/75-ben.
A Ferencvárosban 302 mérkőzésen 41 gólt szerzett. Válogatott: A magyar válogatottban 1969 és 1974 között 23 alkalommal szerepelt, és egy gólt ért el. Az 1968-as mexikói olimpia bajnoka. Az olimpiai válogatottban hat alkalommal játszott. Tagja az 1972-es belgiumi Európa-bajnokságon 4. helyezést elért csapatnak.

Forró Péter – Magyar Hírlap

Advertisements