Csapatkapitányunk nyilatkozott a Nemzeti Sportnak.

– Milyen?
– Milyen érzés? Nem jó, nyilván. Természetes, hogy csalódottak vagyunk. De nem lett volna reális ezzel a kerettel, ilyen állapotban bejutnunk a négy közé.

– Legkésőbb az utolsó, a Zvezda elleni meccs végére már teljesen elgyötörtnek látszottak, az biztos.
– Az öltözőben úgy néztünk ki utána, mint a vert sereg. Nagyon kemény volt. Dajka Betti agyrázkódást szenvedett, még most sem edz, Szamoránsky Piri sántikált, Cifra Anita a fájó vállát fogta, mi meg Tomori Zsuzsival csak támogatni bírtuk egymást. Szóval teljesen kipurcantunk, ha tovább is mentünk volna újabb két meccset, ráadásul a Győr ellen, már tényleg nem bírtunk volna ki. Talán egy fokkal jobb érzés lett volna úgy búcsúzni, hogy nyerünk Zvenyigorodban, de mint kiderült, úgy sem juthattunk volna tovább. Egyrészről fájó, de rengeteg hozadéka is van a szereplésnek.

– Kíváncsian hallgatom.
– Nagyon összekovácsolódott a csapat, hogy csak egyet mondjak. A Zvezda elleni vereség után sem bújt el senki a szobájába búslakodni, épp ellenkezőleg, összegyűltünk a hotelben filmet nézni – nem is egyet, kettőt. A Trópusi viharral kezdtünk, mert azért ránk fért valami vidító, azt el kell ismerni, aztán meg jött a Mamma mia!, az ilyen zenés-táncos. Ott együtt valahogy fel is dolgoztuk a történteket. Vasárnap késő este értünk haza, és ami engem illet, a hétfőt végigpihentem, főzőcskéztem, a kedd meg ráment az ügyintézésre, a számlák befizetésére, a kismillió tennivalóra, amelyekre az utóbbi hetekben esélyem sem volt. A kézilabda eszembe sem jutott, csak amikor este belenéztem egy mérkőzésbe a tévében, de az is Bundesliga-férfimeccs volt. Most meg hogy először találkoztunk a csapattal a hazaérkezés óta, nem is beszéltünk a BL-ről – elengedtük, azt hiszem.

– Vagyis összességében büszkék lehetnek a nyolc közé kerülésre?
– Szerintem igen. A két KEK-győzelem után az munkált mindenkiben, hogy tessék, akkor mutassuk meg, hogy erősebb mezőnyben mire vagyunk képesek, és szerintem nem vallottunk szégyent, sőt. Meg ez egy jó tanulóév is volt mindannyiunk számára, megtapasztaltuk a saját bőrünkön, milyen háttérrel, milyen körülmények között dolgoznak a legjobb európai csapatok. Emlékszem, Ljubljanában csak néztem azt az óriási csarnokot, a gyúrónk még el is tévedt benne, mikor kicsit nem figyelt, és rossz irányba kanyarodott az egyik folyosón – viszont jó érzés, hogy mi is ide tartozunk, megálltuk a helyünket. Még úgy is, hogy a végére elfogytunk.

– Hogy viselték a sorozatos sérüléseket, a balszerencse-sorozatot? Kívülről kicsit olyan volt, mint valami rémálom, amelyben bedobják az embert a vízbe, és minél nagyobb erőfeszítéssel úszik, annál messzebb kerül tőle a part.
– Ilyesmi… Az ilyen sérülések megviselnek mindenkit, főleg persze azt, aki elszenvedi őket. De amikor például Nerea Pena kiesett, abban a pillanatban tudtuk, hogy ez mit jelent mindannyiunknak. Addigra Zácsik Szandra már rég sérült volt, aztán jött Szekerczés Luca, Deáki Dóri, csak fogytunk és fogytunk. Tomori Zsuzsival csak fogtuk a fejünket, hogy mi jöhet még.

– Hol érezték legjobban a sérültek hiányát?
– A legjobban talán az hiányzott, hogy Zácsik Szani felmenjen a levegőbe lőni, és megbontsa az ellenfelek védelmét. De éreztük mi ezt mindenütt, még védekezésben is, ahol darabra csak-csak meglettünk volna, de azzal, hogy például Tomori Zsuzsi vagy én egyáltalán nem tudtunk pihenni, ott sem maradt energia.

– Sok munkája volt csapatkapitányként abban, hogy a lányok ne dobják le a láncot?
– Szinte semmi, ez nem olyan csapat, ahol bárki ledobná a láncot. Ameddig bírjuk, csináljuk.

– Na jó, de ha a bányásznak mindennap a lábára esik a csákány feje, egyszer belefárad, önök meg küzdöttek rendíthetetlenül, ami mégsem természetes emberi reakció.
– Azt hiszem, Elek Gábornak nagy szerepe van ebben. Mindig tudja, mit kell mondania, a rossz meccsek után sem szidott le minket, pedig volt, amikor lett volna miért. És számít az is, amit mondtam, hogy milyen közösség vagyunk, az, hogy Tomori Zsuzsi micsoda vezéregyéniség, hogy mindenki beáll mögé a sorba, és ha látjuk, hogy fárad, valaki igyekszik átvenni a terheket. Na meg ott a közönség – csodálatos. A Valcea ellen itthon rosszul játszottunk a második félidőben, a végén mégis megünnepeltek minket. Nem köpködtek, nem kezdtek a pénztárcánkban turkálni – megünnepeltek. Hatalmas erőt adnak. És persze azt is látni kell, hogy a sok csapás mellett nemegyeszer szerencsénk is volt, kezdve azzal, hogy a Michalovce ellen kellett BL-selejtezőt játszanunk. Megéltünk rengeteg felemelő pillanatot, bravúrokat, szóval szép utazás volt minden nehézséggel együtt.

– Hogyan tovább?
– Érdekes kérdés, mert olyan érzés, mintha vége lenne a szezonnak, kicsit kiürültünk belül. Pedig még itt van előttünk a bajnokság vége, jövő szerdán megyünk Érdre, bár így, hogy Tomori Zsuzsit eltiltották a Győr elleni piros lapja miatt, és vagyunk, ahányan vagyunk, nem is tudom, hogy fogunk felállni. Aztán nemsokára jön a rájátszás, márpedig az ezüstérem a célunk.

– Az ezüst?
– Az. A Győr más kategória, ellene a jelenlegi helyzetünkben aligha van esélyünk. De az ezüstérmet meg kell szereznünk, hogy jövőre is a BL-ben indulhassunk, immár teljes létszámban, tapasztaltabban. És akkor még tovább juthatunk.

Bálint Mátyás – NS

Advertisements