Vendég szemmel a tegnapi mérkőzés.

Vannak pillanatok, amelyekért akkor is érdemes élni, ha éppen életkedve sincs az embernek, vagy a körülmények nem ideálisak az ún. „nagy élmények” kialakulásához. Ilyen volt a Fradi–KVSC búcsúmérkőzés is, melyet az Albert Flórián (1941–2011) aranylabdás magyar futballista nevét viselő stadionban, a Fradi Szentélyében tartottak. Megtisztelő meghívás ért bennünket a Császár udvarába, ahol méltó, ugyanakkor baráti ellenfélre akadtunk. Mert amikor az ember még a KVSC-vendégszektorban is csak piros-fehér-zöld lobogókat lát, onnét kezdve már nem kérdés, hogy érdemes volt-e ott lenni.

Fiammal már péntek este végigizgultuk a magyar–román összecsapást, és noha őt a kései óra miatt nem vihettem magammal a Népstadion mellé a kivetítőhöz, ő minden gólt ugyanolyan intenzitással élt meg, mint én. „Ria, ria, Hungária!” – süvöltött végig a többezer ember ajkán, és ha a 93. percben Chipciu nem talál be, még a bírói bakikat és különösen a leshelyzetből induló román büntetőt is elfelejtettük volna. De nem így történt. Ekként valamiféle vigasztalás végett is ültünk fel vasárnap a Kálvin téren a metróra, hogy a Népligetbe röpítsen minket.
A végig fagypont körüli hőmérséklet ellenére ünnepi, baráti, olykor heves, sőt szenvedélyes hangulat uralkodott a lelátókon. Összefutunk, megismerkedünk néhány kedves emberrel, köztük Arató Árpád bácsival, aki aradi származású, és UTA-drukker. Noha 15 éve Budapesten él, a szíve most is kétfelé dobog. Sokan vannak még ilyenek, zöld-fehér sállal. Erdélyből elszármazottak, de született budapestiek is. Szóba elegyedünk néhányukkal. A fiam büszkén hordja a KVSC-sapkát és a Fradi-sálat, és a jövendő fradistái számára ő is fölvési a falra kifüggesztett papírlapra: Hajrá Fradi! Ő is érti, tudja, kimondja: most nem az eredmény a fontos, hanem ez a találkozás. Hiszen otthonról jöttünk – haza. A veteránok lelátóján az erdélyi Wass Albert sorai köszöntenek: “A víz szalad, de a kő marad…”

A kezdés csaknem fél órát csúszik, akkor pedig ünnepi felvonulással jelentkeznek a fradisok: a rezesbanda mögött felvonulnak a klub mostani és korábbi nevezetességei, minden sportágból. A hatalmas ováció még akkor is tart, amikor már a meccs hangulatát bevezetni kívánó pantomin-játék kezdődik, a görög drámák egyféle hangulatát idézni kívánó hatalmas, embermozgatta kabalafigurák segítségével.
A közösen, ünnepélyes hangon énekelt Himnusszal kezdődő mérkőzés elején a Fradi leköszönő nagy nevei közül látunk néhányat, de Lisztesék – a csinosodó pocakok ellenére – nem éppen nagypapásan adogatják a labdát. Sőt! A mieink is szépen jövögetnek, mozognak (ej, hogy csak ilyenkor lehet Deac a kezdőben és Hora a kispadon!), passzolgatnak befelé és helyzeteket is kreálnak. A Fradi az első félidő derekán kezdi leszedegetni a pályáról a régi nagy neveket (mindeniküket külön megtapsolják, a meccs szinte percekre leáll), és ezzel párhuzamosan megnő a játék intenzitása is.

Akad néhány keményebb belépés mindkét oldalról, a meccs végéig összegyűl egynéhány sárga is. Ivo Pinto, Godemèche, Piccolo, de még Szuper Márió is bicegve hagyják el a pályát (reméljük, egyikük sérülése sem komoly!), a játék pedig pörög tovább. Szép gyorsítások, indítások, de mindkét védelem áll, mint a cövek. Az igazi befejezés valahogy várat magára. Közben visszhangzik a lelátó a rigmusoktól: ahogy várható volt, a Fradi szurkolói nem feledkeztek meg arról, hogy erdélyi csapattal játszanak. Az Újpestnek címzett „kötelező ellenszólamok” mellett az Erdéllyel szimpatizáló skandálások minduntalan megszólalnak, és erre válaszul mindig belendül a kisszámú KVSC-csoport három magyar lobogója. Az első félidő góltalan, de nem eseménytelen.
A megritkult KVSC-védősorban Piccolo kiesése után egyszer csak feltűnt Nuno Diogo, és akkor tényleg már úgy gondoltuk: igen, jólnevelt vendégek módjára fogunk viselkedni, oszt becsülettel kikapunk, ahogy ilyenkor ildomos. A Fradi számára a büntetőt azonban mégsem Nuno Diogo, hanem az időközben szintén becserélt Cadú kezezése szerezte meg a második félidőben. Úgy tűnik, rászokott arra, hogy nemzettársa hiányában neki kell az ilyesmit „átvállalnia”. Edy Stăncioiu azonban „elrontotta” a dolgot: Juha Hakola rúgását nemcsak parádésan védte ki, hanem még a rárúgásnál is a helyén volt. A döntetlen végig megmaradt, a bíró pedig nem volt hajlandó még egy büntetőt befújni, bárhogy vágódott el sorban Rui Pedro, Deac, és a később becserélt Buş is a Fradi tizenhatosában. Amúgy számomra egyik sem tűnt nyilvánvaló büntetőnek. Osztán meg, kit érdekel? Sokkal inkább örvendtem annak, hogy végre Bakary Saré is pályára léphetett.

A végére maradt a gólmentes döntetlen, de a hangulat, a lelkesedés a hűlő levegő ellenére sem csökkent. A bemondó nem “klúzsozott” bennünket, a belépőjegyünkre is Kolozsvár volt nyomtatva. Csupán egyetlen pályára lépő magyarunk, Sepsi Laci nevét felejtették el közölni a hangosbemondón. Gól tehát nem esett, de kaptunk annyi ölelést, jótanácsot, biztatást, hogy becsületesen ki fog tartani akkor is, amikor az itthoni ellenszurkolást, nemzeti vagy egyéb érzéseinkben történő sorozatos bántásokat kell elviselni. Mikor idehaza oly lelkesen üvöltik ránk, hogy még hazánk sincs, és már-már úgy érezzük magunkat, mint Rejtő Csontbrigádjában „Dugó, Akinek Nincs Semmije”, erre a meccsre visszatekintve kiderül, hogy zöld-fehérben odajön Henry Fécamp, szembefordul a gyűlölködők, zászlóégetők söpredékével, és mellénk állva elkiáltja magát: „Ő A Kürtös, Akinek Barátja Van!” Köszönjük fiúk, köszönjük Fradi! Értetek, ezért a barátságért ma érdemes lett volna veszíteni is!

KVSC Népsport blog

Reklámok