A Nemzeti Sport újságírója ezúttal a szívünkből szólt.

Araszoltunk.

Lassan cammogva haladt a kocsisor. Az „élhető világváros” lelassította az embert. Hol kátyúk, hol dugók, hol idegbeteg autósok jelentettek akadályt. A megbénított, lelassított közlekedésnek egyetlen pozitívuma volt: ezredszer is megcsodálni Budapestet. Különleges hangulatú város – mégsem turistaparadicsom. Pedig az lehetne, ha nem vágnánk át az idetévedő amerikai vagy német vendégeket, nem százezrekért itatnánk velük a buborékos ásványvizet, ha lenne közbiztonság, ha nem kellene vigyázni lopásra, rablásra, az autóval érkező vendég kocsijának meglovasítására.

Araszoltunk.

Egyszer csak elém került az a Renault. Talán bevágott, talán a Holdról pottyant, nem is az a lényeg, hanem a zászló, amelyet a sofőr kifeszített a hátsó szélvédőre. De úgy ám, hogy műholdon keresztül még Las Vegasban is lássák. Nem is zászló volt az, kisebbfajta transzparens, amelyen az állt hatalmas betűkkel: Juventus.

A Juve csodálata töltötte be a kocsit.

Magam is szimpatizálok a Barcelonával, az Arsenallal, az Interrel, de eszembe sem jutna, hogy ilyen látványos akcióval jelezzem a világnak rajongásomat. Hanem az is nagy kérdés, mi visz rá egy magyar embert arra, hogy ilyen szinten szerelmesedjen bele az „Öreg Hölgybe”. Vagy bármelyik más külföldi csapatba. Ahhoz a televízióban hétről hétre megcsodált szép játékon kívül valami egészen más is kell: személyes emlékek, családi tradíciók (fater kivitt Kispestre, s csak lestem, csodáltam Tichy Lajost vagy Kocsis Lajost). A stadion közelsége, a kézzelfogható élmények és még sorolhatnám.

Így lesz az ember Honvéd-, Fradi-, Újpest- vagy Vasas-drukker.

Mert itt nőtt fel, s kijárt az Üllői útra, a Megyeri útra, a Fáy utcába. Mert kivitték, gyerekként kicipelték, és megszerette, rajongásig megszerette a klubot, a meccsek semmihez sem hasonlítható hangulatát. S ez az érzés élete végéig kitarthat.

Még ebben a lepukkant magyar futballban is.

De mitől a Juve-rajongás?

Értem én, hogy Del Piero zseniális játékos, azt is értem, hogy a Juventus Olaszországban hihetetlenül népszerű (sokkalta jobban, mint Torinóban…) s még azt sem tartom lehetetlennek, hogy a klub történelme, a zseniális játékosok egész sora hatott a magyar ifjúra.

A Juve-zászló valamiféle szimbólum.

Üzenet a szépségét, látványát vesztett magyar futballnak, amelyben nincsenek példaképek, nem maradtak sztárok, egyre kevesebb a kedvenc, s egyre csökken a nézők száma. Eközben a televíziók ontják magukból a külföldi meccseket, lassan nincs olyan bajnokság, amelyet valamilyen adón ne lehetne nézni. Előbb-utóbb a Cicavízió is beszáll a versenybe, s ott nézhetjük a liechtensteini Vaduz hangulatos bajnokijait.

Talán sok már a meccs.

Túlzó a kínálat.

S ez belejátszik a magyar bajnokik látogatottságába is, az elkényelmesedett drukker inkább otthon marad, s megnézi a Liverpool–Evertont vagy a Parma–Juvét ahelyett, hogy kiballagna  a Hungária körútra vagy a Bozsik-stadionba. A magyar labdarúgás immár nem versenyezhet a gyorsabb, szemet gyönyörködtetőbb, a lelátókat megtöltő, varázslatos hangulatú angol, spanyol, olasz vagy német bajnoksággal.

Már úgy értem, élményvilágát tekintve.

Az más kérdés, hogy a Sport Tv kimutatásai alapján még mindig a hazai bajnoki találkozókat nézik a legtöbben. Ellentmondás? Aligha. Talán a Juve-zászlóval száguldozó fiatalember is szurkol a Fradinak, az Újpestnek vagy mondjuk a Diósgyőrnek, s még az is lehet, hogy a torinói klub reklámozása csupán afféle divathullám nála.

Araszoltunk tovább.

A dugók és a szmog szinte megfojtotta az embert.

A Juve-zászló egy balkanyarral eltűnt a szemem elől.

De az üzenete és a látványa most is bennem van.

Ha utolértem volna a piros lámpánál, talán barátságosan átszólok: „a Fradi 65-ben a VVK-döntőben Fenyvesi góljával legyőzte a Juventust Torinóban…”

De nem értem utol.

Meg aztán erre itthon már alig emlékeznek.

SINKOVICS GÁBOR

(sinkovics.blogzona.hu)